Menedék

A fáradt téli napok egyhangúságában az öröm szigetét jelentette a közelgő találkozás. Apa és fia közösen készülődtek a hétvégi nagy vadászatra.

Mindkettőjüknek megvolt a maga élete és a hétköznapok forgatagában a kelleténél kevesebbszer találkoztak. Az elmúló tél már lassan levetni készült ruháját, a közelgő tavasz pedig hamarosan napfénybe öltözteti a tájat. A változás benne volt a levegőben és talán ez a megújulás késztette őket arra, hogy ismét egy kicsit közelebb kerüljenek egymáshoz. Na persze régen minden más volt...

András még kisgyerek volt, amikor az első ingereket kapta a zöld színű ruhától. Sokszor látta apján a haragoszöld pulóvert, a csillogóra pucolt bakancsot és a fegyver sem volt ismeretlen a házban. Talán még olvasni sem tudott, de már kézbe vette apja fegyverét. Nézegette, fogdosta és elképzelte, hogy egy napon neki is lesz egy ilyen. Apját titkon büszkeség töltötte el, hogy ilyen belevaló gyereke van. Andrást minden érdekelte: a kések, a fegyverek, a töltényhüvelyek. Mihály minden vadászat után hozott neki néhány darabot, amit féltve őrzött kincsként gyűjtött.

A legkedvesebb elfoglaltságuk a természetjárás volt. Sokszor nem csináltak semmit, csak sétáltak, magukba szívták az erdőt és közben az apa tanította a fiát. Megmutatta a fákat, terméseket, gombákat, madárfészkeket. Mi ehető, mi mérgező, hol talál vizet. Megtanította neki a vadnyomokat, vadcsapásokat. Gyakran szemlélték távcsövön a madarakat, de legjobban a nagyvad viselkedését szerették megfigyelni. Mind közül a gímszarvast kedvelték a leginkább. Volt egy titkos helyük, amit ők fedeztek fel. Az erdő ölelésében volt egy kis tisztás, ahol szigetként egy facsoport, kökény és csipkebogyó nyújtott árnyékos védelmet. Gyakran jöttek ide megpihenni. Tüzet gyújtottak, elfogyasztották az elemózsiát vagy egyszerűen csak szemlélődtek. Itt tanította meg Mihály a fiát lőni. Kezdetben céltáblára, később már egy-egy veréb, galamb is került a légpuska irányzékába. András szépen fejlődött, volt érzéke a fegyverhez. Megkapta apjától az első kését is. Mindig arról ábrándozott, hogy egy napon megkapja apja agancsmarkolatú vadászkését, de gyerekként egy szerényebb, kisebb kést kapott ajándékba. Aztán lassan változtak az idők…

Mihály katonaember volt és talán emiatt is tudott olyan jól lőni, amit a vadászatban jól tudott kamatoztatni. A vadásztársai szerették, mert mindig szavatartó, egyenes ember volt. Sosem tétovázott, tette, amit tenni kellett, de a szíve mindig a helyén volt! Alázattal végezte hivatását és ment, ahová a szolgálat hívta. Sokszor nem volt otthon és a közös vadászatok egyre ritkultak. De, amikor csak tehette, együtt mentek ki a helyükre. Az évek alatt szép lassan emelkedett a ranglétrán és a fia is a pályaválasztáshoz készült. Mihály azt szerette volna, hogy ha fia is a honvédség kötelékében szolgálna, de Andrást nem vonzotta az egyenruha. Ő, inkább egy másik ruhát szeretett volna magára ölteni: vadász akart lenni. Egy ideig próbálta rábeszélni fiát a katonaélet szépségére, de ő kérlelhetetlen volt. Az erdő, mező, a szabadélet vonzotta. Mivel Mihály is vadászott, ezért annyira nem bánta, végül is fegyverforgató lesz.

András az évek alatt kitanulta szakmáját, sikerült elhelyezkednie a helyi vadásztársaságnál. Az igazi tapasztalatokat a munkájában szerezte meg és elismert vadásszá vált, mint ahogyan apja is tisztelt katona lett. Mihály az ezredesi rangig vitte és Andris roppant büszke volt apjára. Sajnos az idő vasfoga mindkettőjüket megkoptatta, ahogy kívül, úgy belül is.

Hosszú idő után végre egy közös apa-fia programot szerveztek. Azt tervezték, hogy elmennek hétvégére vadászni, beszélgetni, megnézik a régi helyüket. Ez jó alkalom arra, hogy kicsit újra közelebb kerüljenek egymáshoz, felelevenítsék a régi emlékeket, együtt főzzenek, borozzanak. Nem tudták, de minkettőjüknek volt mélyebb mondanivalója is a másik számára...

A zöld terepjáró motorját András állította le. Kipakoltak és elrendezték dolgaikat a vadászházban. Ez a hétvége csak az övék, most senki nem fogja őket zavarni. Jó volt belépni a kissé hűvös házba, aminek csendjét csak a falióra halk kattogása törte meg. A cserépkályha mellett előkészített fa, a hűtőben vadhús és bor várta őket. Minden adott volt egy jó hétvégéhez! A kályhát megrakták fával, majd kimentek az erdőbe.

Vállukon a puska, nyakukban a távcső, de igazából nem ez volt a lényeg: együtt legyenek, csak ez számított. A régi útvonalakon jártak, egy-egy helyen megálltak megfigyelni a madarakat. Nem túl messziről egy szajkót és egy fácán kakatolását hallották. A hideg, friss levegő megnyugtatta őket, András majd kicsattant az egészségtől. De egy idő után feltűnt neki, hogy apja egyre inkább lemarad. – Mi, az már nem bírod a régi tempót? – ugratta András az apját. – Dehogynem, csak kicsit sokat ettem! – felelte hirtelen Mihály. – Hát jó, te tudod. – majd továbbmentek. Mikor visszaértek az erdei házhoz, András felajánlotta, hogy készít vacsorát, amit apja szívesen vett. Feltűnt neki, hogy apja kissé zihálva megy fel a lépcsőn, de a fáradtságnak tudta be.

Szerencsére korábban már több dolgot is előkészített, ezért lendületesen haladt a vacsora. Erdei gombás, áfonyás szarvasragú volt, na és persze a vörösbor sem csak a pohárba került. Megterítettek és mielőtt nekiláttak volna enni, Mihály magához vette az irányítást. – Fiam, szeretnék valamit mondani. Jobban mondva két dolgot szeretnék mondani, de az egyiket most, a másikat majd holnap. – Ahogy szeretnéd. – válaszolta András. – Látom, hogy most már igencsak felnőttél. Férfivá váltál. Néha úgy érzem, hogy most már te taníthatnál engem. – mosolyogtak mindketten. – Sajnos nem tudtam annyit veled lenni, mint amennyit szerettem volna, te is tudod, hogy milyen a szolgálat. De azért jókat voltunk együtt! – tartotta magát az idős katona. Az idő nem pótolható, de tudom, hogy gyerekként mi volt a vágyad. Talán ezzel adhatok egy kicsit magamból. – elővette az agancsos vadászkést. – Örülnék, hogy ha már te használnád! Mindkettőjük szeme fátyolos lett. András felállt és csak annyit tudott mondani: – Köszönöm! Kezet fogtak és megölelték egymást. András érezte, hogy az apja hosszan öleli... – Na, erre koccintsunk egy ünnepélyeset! –  javasolta András, majd nekiálltak a vacsorának. Mintha leomlott volna róluk egy nagy teher, fesztelenül beszélgettek, nevettek. Előkerültek a régi dolgok is, sokat nosztalgiáztak. Nem vitték túlzásba az istenek italát, de azért jókat nevettek és könnyen aludtak el.

Másnap hajnalban, András még félálomban volt, amikor hallotta, hogy apja a házban tesz-vesz. Nem csodálkozott, mert mindig korán kelő ember volt. Már majdnem álomba szenderült, amikor köhögést hallott. Bizony a fáradtság erősebb volt és még picit visszaaludt. Később, amikor felébredt, lement a konyhába. Sistergő, hagymás tojásrántotta illat csapta meg az orrát. – Jó reggelt fiam! Mindjárt kész az őzmáj is! – Jó reggelt apa! De nem úgy volt, hogy én készítem a reggelit? – kérdezte András. – De! Úgy volt. Most így lett. Szerettem volna készíteni neked valamit én is. Úgy, mint gyerekkorodban! András mosolygott. – Na, ne somolyogjál ott a bajuszod alatt, hanem inkább tedd föl a kávét főni! – vágta rá viccelődve Mihály, de azért katonásan. – Igen is, ezredes úr! – vágott vissza András. Közben elment a fürdőbe. Látta, hogy a tükör melletti törölköző kissé nedves és mintha alig észrevehetően rózsaszín foltok lennének rajta. Egy pillanatra elgondolkodott, de aztán elhessegette magától a gondolatokat. Visszaérve apja rögtön a szavába vágott: – Andriskám, ma hova megyünk? – Arra gondoltam, hogy van egy hely, ahol gyakran összegyűlnek a szarvasok. Aztán meglátogathatnánk a régi helyünket is. – Jól van, ez kedvemre való! – válaszolta az apja. Összekészültek, de nem tudták, hogy kölcsönösen mondanivalójuk lesz egymásnak, végül kimentek a terepre.

A sűrű erdő szélén volt egy vadászles, ahová felnyaláboltak. Szemben egy jó nagy rét, ahol rendszeresen legeltek a gímszarvasok. Kipakoltak, elrendezték a dolgokat maguk körül. A keresőtávcsővel gyakran kémlelték a tájat, de csak nem akart jönni egy sem. Néha egy-egy őzet láttak, bár most nem azért jöttek. Teltek az órák, de igazából egyikőjük sem bánta, mert együtt voltak, érezték egymás jelenlétét. Mihály vette észre először az óvatosan lépkedő szarvasokat. Könyökével megbökte Andrist és a fejével biccentett egyet. Ketten figyelték őket. A gyors elbírálás után András vállhoz emelte a golyóspuskát és várt a jó pillanatra. Nem kapkodta el. A kiszemelt példány valahogy mindig rossz szögben állt. Amikor meg jó lett volna, akkor beállt elé egy másik. Érezte, hogy egyre inkább nedvesedik a tenyere. Mindketten erősebben lélegeztek, a pulzusuk megemelkedett. Vártak, egyszer csak beállt. A szög jó volt, a pozíció megfelelő! – Lőhetsz. – suttogta oda az apja. András kibiztosított, ujja az elsütőbillentyűre csúszott. Érezte, hogy ez az övé. Vett egy mély lélegzetet és benntartotta. Egyszer csak égtelen recsegés! Egy szajkó repült a közeli fára és recsegő, ropogó hangon jelezte a szarvasoknak a vadászok jelenlétét, majd gyorsan elrepült. A szarvasok hirtelen megugrottak és visszaváltottak a sűrűbe. Egy ideig még lekövette a mozgásukat a céltávcsővel, de mindhiába. – Ezt nem hiszem el! – mérgelődött András. – Komolyan mondom, ilyen nincs! Mihály hagyta, hogy a fia kiengedje a gőzt, majd mosolyogva megjegyezte: – Mi az, már nem vagy a régi? András nem reagált rá. Lemásztak a vadászlesről, majd Mihály megjegyezte: – Mindent egybevetve, azért örülök, hogy elengedted. – Na jó, szerintem menjünk a régi helyünkre. Úgy is akarok valamit mondani.

Hosszabb séta következett, ami nem is volt baj, mert ezt a feszültséget ki kellett engedni. Mire elérték a régi helyet, már minden rendben volt. Lepakoltak és mindkettőjüket mély nosztalgia fogta el. Már rég nem voltak itt együtt. András, persze sokszor járt erre, de azért az apja nélkül nem volt az igazi. Fát kerítettek és tüzet raktak. A hátizsákból előkerült egy kevés szalonna, kenyér, hagyma. Nyársat faragtak és amolyan búfelejtő uzsonnának szánták. Valahogy mindkettőjüket elfogták a régi érzések: a légpuskázás, a nyomkeresés, a tanítás. Hosszan nézték a tüzet, majd Mihály törte meg a csendet. – Fiam, tegnap este említettem, hogy valamit szeretnék mondani. – De hát már mondtad tegnap. – vágta rá András. – Igen, mondtam, de azt is mondtam, hogy két dolgot szeretnék mondani. – reagált az apja. – Tudod, nagyon örülök, hogy itt vagyunk! Sokszor gondolkodtam rajta, hogy jó lenne egyszer újra kijönni és most végre sikerült. Ennek igazán hálás vagyok! Jó volt veled tegnap is, a vacsora is finom volt, örülök, hogy reggelit készíthettem neked. Ez a vadászat sem volt rossz, de ne vedd magadra, nem tehettél róla! Van valami, amiről még eddig nem beszéltem neked. Mostanában nem vagyok valami jól és úgy érzem, el kell mondanom valamit. – az idős katona próbálta visszatartani az érzéseit, de nem volt könnyű. Úgy érezte, hogy nem tudna többet beszélni, ezért inkább be akart nyúlni a zsebébe, hogy elővegye a leletet…. – Várj! – vágta rá András, aki mit sem sejtett az egészből, csak azt látta, hogy az apja elérzékenyül. Úgy gondolta, hogy ez egy jó alkalom arra, hogy közölje a saját mondanivalóját, mert neki is volt valami, amit el szeretett volna mondani. Mihály egy pillanatra meghőkölt, mert látta, hogy a fia kivesz a zsebéből egy borítékot. Nem értette. – Apa, ezt már egy ideje el akartam mondani, de hogy így együtt vagyunk, úgy gondolom, hogy ennél jobb helyen nem is adhatnám oda. Fogadd el ezt tőlem. Semmit nem értett. Kinyitotta a borítékot és egy üdvözlőkártya volt benne. Szétnyitotta. Egy ultrahangkép volt a bal oldalán és egy szöveg a jobb oldalán: „Misi papának sok szeretettel! Máté vagyok, mint az apukád és már nagyon várom, hogy együtt vadásszunk!” Mihály nem tudta tovább tartani magát. Andris nyakába borult és minden felszakadt belőle! Együtt könnyezték meg a pillanatot, ami mintha örökké akart volna tartani. Úgy érezték, mintha az elmúlt évek emlékei, mint a fák évgyűrűi, lenyomatot hagynak az idő végtelenjében. Nehezen engedték el egymást. Mihály csak könnyes szemmel annyit tudott mondani: – Köszönöm! Úgy érezte, hogy inkább majd máskor mondja el azt, amiről beszélni akart. Szedelőzködtek és visszaindultak a vadászházhoz.

Bent a házban mindent elrendeztek, elpakoltak, kitakarítottak maguk után. A kocsiba lassacskán mindent beraktak. Még egyet szemlélődtek a tájból, végiggondolták az együtt töltött időt. Mihály tudta, amit András még nem: nem lesz több ilyen hétvége. András automatikusan a vezetőülésbe akart ülni, de apja kérte, hogy most hadd vezessen ő. Beindította a motort és várt egy kicsit. Szomorú és szép pillanat volt ez! Mint a vadászat, amiben egyszerre van jelen élet és halál. Mihály még gondolkodott, hogy közölje, hamarosan egy másik vadászmezőn fog vadászni, de inkább mást mondott:

– Fiam, ne feledd ezt a hétvégét! Jó volt itt lenni, jó volt vadászni, jó volt a közös helyünkön lenni. Annyira boldog vagyok, hogy ezt nem is tudom elmondani. Bármi történjék is velem vagy veled, legyen ez a menedék, ahová mindig visszatérhetsz! András rátette kezét apja kézfejére és szótlanul bólintott egyet. Mindketten megnyugodtak.

Mihály sebességbe kapcsolta a terepjárót, még egyszer visszanéztek és elindultak a tél végi erdőből…