A hideg hajnal után a felkelő nap sugarai olyan meleget varázsoltak a ragyogó fénypászmák mellé, hogy cserkelés közben a kabátomon lekellett húznom a zipzárt, ha nem akartam csatakosra izzadni. Pedig nem siettem. Erdőben csak nagyon ritkán teszem.
Halkan baktattam egy csapát követve, és éppen azon gondolkodtam, hogy hiába van február, akár május is lehetne az időjárást illetően, amikor előttem tíz méterre egy fatörzs mellett fekvő vaddisznóra lettem figyelmes, amelyre pont rásütött a nap. A disznó a hátát mutatta felém, a fejét kitakarta a fatörzs, de azt érzékeltem, hogy jókora teste van. Furcsállottam, hogy ilyen közel engedett magához. Percekig csak álltam és figyeltem, hogy egyáltalán él-e, lélegzik-e? A pózból, ahogy ott feküdt előttem, akár egy merevre fagyott elpusztult test is lehetett volna. Sajnos láttam már jónéhány ilyet. Teljes mozdulatlanságban feküdt, de nem mertem közelebb menni, hátha egy sebesült vaddisznóról van szó, ami kiszámíthatatlan reakciókat produkálhatna. Végül óvatosan hátrább mentem és egy fatörzs tövébe letérdeltem. A fényképezőgépen keresztül néztem a vadat exponálásra készen, miközben először halkan, majd egyre hangosabban csettintgettem, de felőle semmi reakció nem történt. Egyre biztosabb lettem abban, hogy bolondot csinálok magamból azzal, hogy egy tetemet próbálok felébreszteni. Utoljára még köhintettem egyet, hátha ez hatással lesz, de semmi eredménye nem volt, így hát felálltam, hogy odamegyek. Na, ebben a pillanatban megmozdult a test. A fejét még mindig nem láttam, de tudtam, hogy felemelte a földről és figyel. Óvatosan visszaguggoltam a fatörzs mögé, az optikán keresztül figyeltem a disznót, mely lassan felém fordította a fejét, és félig takarásban, de az egyik szemével már engem nézett. Percek teltek így el, már fizikai fájdalommal járt mozdulatlannak maradnom. Néhány exponálásra futotta, aztán a disznónak csak a – szó szerint értendő – párolgó fekhelyét láthattam.