Az idei FeHoVa-n, a Nimród Vadászújság standján (HUNGEXPO, A pavilon, 207/A stand), ismételten kollégáink dedikálják könyveiket. Közülük most Békés Sándort, lapunk főmunkatársát és a Megváltó hajnalok című könyvét ajánljuk figyelmükbe az alábbi interjúnkban.
– Ez már a sokadik könyved. Miben más ez, mint a többi?
– Nagyon sok mindenben. Mint tudjuk, semmi sem örök, csak a változás. A fiatalember az életre készül, az öreg a halálra. Én elmúltam 80 éves. De a világ felett is múlik az idő. Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. A mai vadászat se olyan, mint a tegnapi volt. Minden könyv az adott kor, az adott helyzet, az adott problémák tükre. A 2000. év első évtizedeiben soha nem látott kihívásokkal kell szembe néznünk. Ezt nem kell részleteznem, mindenki a maga bőrén érzi. Szóval, nagyon sok mindenben más ez a könyv. A legfontosabb dolgokban azonban „jogfolytonos”. A vadászat ürügyén a természethez és az egymáshoz való viszonyunkról szól. És persze, az íróról magáról. Mindenki másként látja, éli meg a világot. Ily módon bármiről is beszélünk, önmagunkról is vallunk.
– Megváltó hajnalok… Beszédes cím, de biztos vagyok benne, hogy mindenkinek más jelent. Számodra mit fejez ki?
– A hajnal egyet jelent a megújulással. Az újrakezdéssel. Az új lehetőségekkel. A hajnal maga a remény…
– Miért írjon naplót magának a vadászember?
– A napló a legősibb írott műfajok egyike. Tiltakozás a felejtés, az elmúlás ellen. Sok egyéb mellett a napló is azt a vágyunkat fejezi ki, hogy nyomot hagyjunk. Hogy akkor is „mesélni” tudjunk az örököseinknek, leszármazottainknak, utódainknak, amikor már nem leszünk. De praktikus haszna is van a naplónak, hisz tényeket, adatokat, neveket őriz meg. Bármikor elővehetjük, belelapozhatunk, és felidézhetünk általa egyszer volt dolgokat, történéseket, találkozásokat. A napló a vadászember számára ugyanakkor sajátos „trófea” is. Mert, mi a trófea? Tárgyiasult emlék, mely magába zárva őrzi a vad elejtésének minden körülményét. Nos, a napló mindemellett arról is szól, hogy mit éreztünk, milyenek voltunk, mit éltünk át „vadűzés” közben. Szinte minden jeles nagy vadászelődünk írt, vezetett valamilyen formában naplót. Írjunk mi is, írjon mindenki. Persze, „irodalmi naplót” nem írhat mindenki. De azt, hogy „hol, mikor, hogyan és mi történt” pár szóval mindenki feljegyezheti. Megéri. Sok haszna és öröme lesz annak, aki ezt megteszi.
– Mi alapján döntöd el, hogy mit jegyzel le a naplódban?
– A válogatás szempontja a „másság”. Minden érdekes és jelentős lehet az életünkben, ami eltér a mindennapitól, a megszokottól. Azt nem írja le naplójában az ember, hogy aludtam, felébredtem, megfürödtem, reggeliztem… De, ha minderre nincs valamilyen ok folytán lehetősége, akkor már igen! A vadászat, annak minden formája – az eredményétől függetlenül –, pozitív értelemben vett rendkívüli esemény. Ünnep, ahogy Széchenyi mondta. Tehát minden vadászati, vadászattal kapcsolatos esemény méltó arra, hogy a vadásznaplóba bejegyezzük. És családi életünk jelentősebb történései is ebbe a kategóriába tartoznak. Család nélkül semmik vagyunk! És ez alatt azokat a családtagjainkat is értem, akik már nem élnek velünk! Azok vagyunk, akikkel élünk, akikre emlékezünk. Ezért is szerepelnek könyveimben a családtagjaim, a feleségem, a fiaim, unokáim – sőt a háborúban eltűnt édesapám és az ő apja, drága nagyapám is, aki vasutas volt, aki sohasem vadászott, de az állatok szeretetét és „méltóságuk” tiszteletben tartásának elvét és követelményét ő plántálta belém… Persze, mint mindennek, a naplóírásnak is megvan a maga etikája. Egyszerű elvárás, egyszerű szabály ez. Csak az igazat! Nem muszáj, sőt talán nem is szabad mindent beleírni, hisz bizonyos tények, események mások méltóságát, személyiségi jogait érinthetik, sérthetik, de amit leírunk annak megtörténtnek, igaznak kell lenni!
– A vadászat mit sem érne emberi kapcsolatok nélkül. Olyan „öreg tölgyek” kidőlését örökíted meg, mint Farkas Dénes, dr. Bod Lajos és mások… Milyen emberi kapcsolatok tárulnak fel ebben a könyvben?
– A lényeg lényegét érinti ez a kérdés. Emberi kapcsolatok, kötődések nélkül nem létezik értelmes emberi élet. Minden ember fenség, ahogy Ady írja, de egyetlen ember se „önmagában” való. Mindenkiben ott vannak valamilyen formában mások is. Természetesen mindenekelőtt az őseink, a felmenőink, a családtagjaink. De felbecsülhetetlen „hozzánk adott értéket” jelentenek a példaképeink, a barátaink is. Te két nagy kortársunk nevét említetted. De szerencsére szép hosszú a sor. Magánemberként, vadászként és újságíróként számos kiváló emberrel találkoztam, kötöttem barátságot. Igen, sajnos, többségük már elment. Néha bizony úgy érzem, magányosan álló „hagyásfa” vagyok egy tarvágás szélén. Szomorú, ugyanakkor éltető erő is ez. Feladatot ad. Mert mi a hagyásfa feladata, küldetése? Az a feladata, hogy őrizze az egykor volt erdő emlékét, hogy emlékeztessen, és hogy ezáltal figyelmeztessen is. Erdő nélkül – nagy fák, nagy emberek –, azaz példaképek nélkül egyetlen embernek, egyetlen nemzedéknek se lenne esélye a boldogságra és az eredményességre…