Télbúcsúztató élmények, amelyek méltó módon zárják a vadászévet, hogy bizakodva tekintsünk a következő felé.
Ropog a fagyott hó a lábunk alatt, amikor az utat elhagyva, puskával a vállunkon az erdő felé lépkedünk. Barátaimtól hamar elválok, hogy a standomat megközelítsem, ők pedig tovább haladnak, hogy eligazításomnak eleget téve elfoglalják a saját helyüket.
Ahogy a sáson átgázolok, a hó minden lépésemre felkiállt, hiába próbálok csendes maradni, s szinte megkönnyebbülök, amikor a patakparti lőállásomhoz érek.
A víz csendesen csordogál, előttem kis zúgó látszik, a fák letörött ágainak hordalékából kialakult kis gáton próbál áttörni a jeges víz.
A patak keskeny - majdhogynem átléphetném – s a túlsó parton széles nyiladék fut fel a hegyoldalba. Rajta hatalmas, kopott, napszítta fémlábakon perceg az áram, mely a hegytetőn át az ország nyugati felébe viszi a villamos energiát tovább.
Ezen a nyiladékon próbálom a vadat puska elé kapni.
A szőlőhegyből érkező első lövések után a hajtók megállnak, sebzett vadat keresnek. A hegyoldalból jól látják, hogy a völgyben, egy tizenöt egyedből álló konda - a hajtáson kívül - a nagy réten át igyekszik észak felé. Szépen libasorban, komótosan haladva eltűnnek a Pamuki-temetőt szegélyező akácosban…
A hónak már nyoma sincs, amikor a megenyhült időben kapaszkodom felfelé a szőlőhegyre. Az öreg körtefa alatti lesről meglátom a feltúrt mezőt, a lerabolt szórót, s minden jelét annak, hogy a megszökött konda visszatért a régi helyére. Napnyugta előtt őzek jönnek, egy jó bak áll ki a dombélre sutáival, s legelészni kezd. Agancsa erős, csak villát növesztett, de erős barka takarja még a fejdíszét. Ahogy eltávolodnak az erdőtől, az úton rájuk vetül a lenyugvó nap fénye - fejüket felkapva figyelnek, olyan az egész látvány, mint egy festmény az alkonyatban.
A bak megmozdul, elindul, a kép eltűnik, s szürkülő fény veszi át a helyét.
Közben a szóróra egy másik bak vált ki, egy suta kíséri a gidájával. A villás bak hajtani kezdi a jövevényt, bár a mozdulatok határozottak, de inkább tűnnek erőfitogtatásnak, mint harcnak. Egy időre kiürül a mező, de a másik bak visszatér, s a törtszemet kezdi enni óvatosan. Később bejön a lesem alá, az agancsa jó selejtnek tűnik. A jobb oldali villa szára egészen rövid, alig néhány centi, míg a másik szár magas, minden ág megtalálható rajta.
A mező keleti oldalán, a vasút feletti szakadékot borító erdőből egy nyúl ballag ki. Egy ideig figyelmesen nézelődik, majd enni kezdi a kisárgult füvet. Mögötte egy róka lép ki, és a nyúl csapáján halad. A füles a hátsó lábára ül, nézi a rókát, s az – hitetlenkedve látom – nagy ívben kikerüli a nyulat. Mintegy harminc lépésnyire elhalad mellette, és a magaslesem felé veszi az irányt. A nyakamban lógó egérsíp hangjára azonnal rohanni kezd, és olyan közel jön hozzám, hogy kénytelen vagyok szemből lövést tenni rá. Amikor a dörrenés hangját elviszi az enyhe északnyugati szél, akkor látom, hogy a nyúl, mintha mi sem történt volna, nyugodtan eszeget a helyén tovább…
Besötétedik. A tiszta égbolton felragyognak a csillagok, oly erősséggel, hogy a csillagképeket is jól meg lehet különböztetni. Az idő enyhe, a magasban pedig libák húznak az Osztopáni-tavak felé.
Egy halk reccsenésre figyelek fel, amely ugyancsak a vasút feletti erdőből jön felém. Először csak egy vadat látok a fák közül kilépni, de hamarosan a nagy konda minden tagját meglátom a lámpafényben. Nem állnak meg, dél felé haladnak, erős kocák vezetik süldőiket a mezőn át. Egyikük néha leteszi az orrát, egy-egy másik is megáll, de mozgásuk állandó, vezetőjük nem engedi, hogy szétszóródjanak. Amint a dombélen átérnek, egy különálló süldőt célba veszek, és elhúzom a billentyűt.
Pillanatokon belül kiürül a szőlőhegy, a vaddisznók eltűnnek az erdőben. Egyikük ott fekszik, még mozdul néhányat, rúg a lábával, de lassan elcsendesedik.
Próbálom visszanyerni a nyugalmamat, majd néhány perc múlva, a puskámat újra töltve, a disznóhoz indulok. Többször rávilágítok, mert mintha mozdulna még, s az árnyéka is furcsa, túl nagynak tűnik…
Közel érve felkattintom a lámpát, s az egyik vaddisznó felugrik! Lövésem gyors, pontos - rúg még néhányat, s csendben kiszenved. A süldő amely mögötte volt, mozdulatlan, fejét érte a másik vad testét átütő lövedék…
Nincs az egész szőlőhegyen egy ág, amellyel lövésüket letakarhatnám, így hát gazt török, s csokorba fogva azt teszem sebük fölé. Az egész hegytető csendes, de a távolban hallom még a libákat, ahogy repülnek a magasban. Felnézek, a sötét égbolton látom a fényes Göncölszekeret, s felette a magasban a ragyogó Sarkcsillagot.