Már sokszor akartam írni a témáról, amibe az egyik Facebook-csoportban botlottam május elején. Egy rövid poszt juttatta eszembe a kérdést, amely szerintem nagyon sok vadászt foglalkoztat:
– Mi van akkor, ha a terítékre hozott vad nem az a kategória, amit szerettem volna?!
A posztban azt írja a szerző, hogy a saját vadásztársaságánál ment ki őzbakra vadászni, és a vállalása 350 grammig szólt. A vadőr egy 190 méterre lévő bakot bírált el és mutatott neki a megbeszélteknek megfelelőként. A méréskor viszont kiderült, hogy az elejtett bak agancsának tömege 130 grammal több, így egy 480 grammos trófeával lett gazdagabb – viszont sok pénzzel meg szegényebb lehet, ha kifizeti a vadásztársaság által követelt összeget, amit a tényleges eredmény alapján határoztak meg, nem pedig a vállalása szerint...
A hozzászólások többsége azon a véleményen volt, hogy a poszt szerzőjének maximum a vállalt 350 gramm és esetleg plusz 10 százaléka után kell fizetnie, mert a vadőr felelőssége az elbírálás, hiszen ha nem így lenne, akkor teljesen kiszámíthatatlanná válna a vadászat.
Mégis, ebben a konkrét esetben – és annak alapján, amit tudni lehet róla – olyan kérdések vetődnek fel, amelyek minket, sportvadászokat érintenek.
Milyen közösség az, ahol nem tiszták és egyértelműek a feltételek?
Milyen szakmai és emberi bizalom van a vadőr és vadász között?
Nem hivatásos vadászként mennyire felkészült az ember arra, hogy egy bizonytalan helyzetben inkább ne engedje el a lövést, függetlenül attól, hogy a vadőr mire biztatta?
Tudatában van-e annak, hogy az adott vadásztársaságnál milyen körülmények között dolgozik a hivatásos vadász, illetve hogy milyen problémákkal küzd a társaság?
A kérdéseket még hosszan sorolhatnám, de talán ezekből is érzékelhető az, amire az ügy kapcsán célozni szeretnék. Mert ha nem akarunk álszentek lenni, akkor beszélni kell a vadásztársaságokon belül kialakult helyzetekről, valamint a hivatásos vadászok munkakörülményeiről is, továbbá a sportvadászok felkészültségéről…