Idén ünnepeljük Széchenyi Zsigmond, neves vadászírónk, vadászati ikonunk születésének 125. évfordulóját. Emlékezete kapcsán vadászújságunk internetes felületein is rendszeresen idézünk tőle.
Holnaputánhoz egy hónapra indul hajónk Mombasából! Rohamosan telik az idő, fogy a pénz, egyre távolabbra tünedezik a nagy elefánt agyara!
Minden rosszul megy. Ha már elefánt nincs, legalább a hőség engedne, vagy Stub ne lármázna, vagy a töltőtollam kerülne elő! De se elefánt, se töltőtoll, csak Stub meg kánikula – ez már nem igazság.
Március közepe!
Most lövik otthon az első szalonkát. Egy-két lesre szívesen hazalátogatnék. Nedves, földszagú, ibolyás hazai erdő, takarodót fújó fekete rigó, rekedten dürgő fácánkakas, esti csillag alatt korrogva szálló szalonka! De megörülnék nektek! Szalonka nélküli március, pótolhatatlan mulasztás a vadász életében. Az ifjú tavasznak ígért találka meg nem tartása. És az nem kifogás, hogy „sok március lesz még”! Mert 1929 márciusa soha nem lesz többé.
A magyar erdő márciusi ébredését nélkülözöm. És nincs az a pompás pálma, ami pótolhatná a somfabokor virágát! Nem honvágy nyafog belőlem, csak a magyar tavasznak küldök köszöntőt! A szalonkás erdőnek, ami most hazavár, mert megszokta, hogy minden évben felkeresem ilyenkor. Szépen kiöltözik ibolyás-kankalinos ünneplőjébe, úgy várja látogatásomat. Én meg – se szó, se beszéd – elefántot kergetek tikkasztó trópusi sűrűkben.
Ez a barátság?
Lám, mennyi papírt pazaroltam a márciusra meg arra a buta, hosszú orrú madárra. De hol az a gyermek, akinek ne hiányoznék a karácsonyfa, ha anélkül múlna el december?!
Márc. 15-én, ugyanaz a Camp a Tiba partján
Valahányszor naplómat előveszem, mindig a töltőtollamért kesergek. Nem tudok átesni ezen a pótolhatatlan veszteségen. Nem mintha eddig különös élvezetem telt volna a naplóírásban. Holtfáradtan, rossz lámpa és rengeteg szúnyog mellett, nem mulatság az írás. De most, ezzel a rövidke ceruzamaradékkal valóságos kényszermunka.
Déltájban kerülnek haza a kirongózik. Csak úgy döntik a cifrábbnál cifrább híreket. Hogy ide három-négy órányira rátaláltak az elefántokra. Hogy sokan vannak, észak felé vonulnak, nagy ropogással tördelik a fákat. Hogy ilyen meg amolyan hatalmas agyarú bikák járnak köztük. Ezekről persze csak Stub tolmácsolásából értesülünk, mert a kirongózik nyelvét nem értjük. Hogy aztán Stub fantáziájának mekkora rész jut belőle, azt nem tudjuk megítélni.
Akárhogy áll is a dolog, zsongító hírek ezek. Indulnunk kéne, mégpedig haladéktalanul. Csakhogy nem lehet ám, mert fogyóban a posó, a hordároknak kijáró köleskása. Ezen tengődnek, mikor hús nem kerül nekik. Már öt nappal ezelőtt visszaküldtünk néhány embert Kanzikóba posóért, de még hírük sincs. Alkalmasint megint bál lehet Kanzikóban. Mi meg közben itt ragadunk, mert éhes hordárokkal nem indulhatunk.
Pedig Mukula már saját nyakát kínálgatja elefántjai valódiságának zálogául.
Estefelé ismét cserkésztem, csak sajnos nem volt mire. Istvánt ugyan ritka szerencse érte, mert zsiráfgazellával (gerenukkal) találkozott. Hanem a meglövésére már nem tellett a szerencséjéből. Ez az első eset, hogy ezt a különleges vadat megpillantjuk, én még sosem láttam.
Embereink ma általános nyiratkozást és fejdíszítést végeztek. A „fodrász” élesre köszörült, kardforma késsel beretválta a koponyákat. De nem ám kopaszra, hanem kinek-kinek egyéni ízlése szerint. Egyiknek feje búbján hagyott meg kerek kis hajkupakot, másiknak meg két fülét összekötő hajpánt maradt borotválatlan. Volt, aki csak sorokat vágatott ki, zebrabőrhöz hasonló csíkos lett a koponyája. Sőt volt olyan is, aki rácsosra nyíratta fejét.
Nagy komolysággal és türelemmel ment a munka, egyik-másik frizura kicifrázása órák hosszat eltartott.
De most mindenki meg van elégedve, és nagy büszkén hordja csúffá tett fejét.
(Megjelent a szerző Csui!...című kötetében.)