Részlet Széchenyi Zsigmond Ünnepnapok című kötetéből.
Még egy nagyon régi, gyerekkori történet jut eszembe. Akkoriban óvakodtam eldicsekedni vele, s tudtommal azóta se mondtam el senkinek.
Tizenhárom-tizennégy éves lehettem.
Otthon foglyásztunk hárman: apám, az előző kötetben ismertetett „Öreg” meg én: ingujjra vetkőzve, nyolc-tíz hajtógyerekkel jártuk a rekkenő kukoricatáblákat.
Az előttem kelő csapatra csak puskám jobb csövét lőhettem ki, mert – részben laza, pongyola fogásom, részben az agytalp síkossága következtében – a lökés lecsúsztatta vállamról az agyat, hónom alá szalasztotta a fegyvert. Jobb kezem mutatóujja azonban ott szorult a ravaszok közt, s azon pillanatban sütötte el – természetesen akaratlanul – a bal csövet, mikor ennek már csak legvége kandikált ki hónom alól!
Baj nem történt. Csupán a jobb hónom alatt feketéllett, tenyérnyi helyen, a kormosra rongyolódott ing! Éppen csak rövid ingujjam szélét kapta el a lövés, anélkül hogy bőrömet érintette volna...
Még az volt a szerencse, hogy kabátomat a mellettem járó hajtógyerek vitte. Sebtében kaptam hát magamra, a kukoricásban senki se látta, mi történt. Feltűnés nélkül viselhettem sebesült ingemet, míg csak haza nem értünk.
Ott aztán sikerült látatlanul elpusztítanom. Gombócra gyűrtem, s bűnjelek eltüntetésére roppant alkalmas, vízöblítéses csészébe gyömöszöltem. Egy húzás – egy kortyanás – egy sustorgás –, s csaknem végzetessé vált ügyetlenségem egyetlen tanújele nyomtalan megsemmisülésbe süllyedt.
Azóta számtalanszor vadásztam arrafelé.
S habár mindannyiszor emlékembe szökött az a régi foglyászás, szóba sose került többé.
Itt azonban, a „vadászbalesetek” fejezetében, hadd jusson helye.
Mert egyebek közt azt is bizonyítja, hogy a vadászfegyverek agyának közismert gumitalpa nemcsak lökéstompító, hanem az elmondottakhoz hasonló, könnyen balul végződhető eseteket is megakadályozza.
Idáig elmondtam, ami velem történt: most áttérek a családomban előfordult nevezetesebb esetekre.
Százévesnél is régibb, de annál figyelemre méltóbb szerencsétlenség érte Széchenyi Lajos dédapámat, a híres István testvérbátyját, hetvenéves korában, 1850. december 30-án. Súlyos sebesülése következtében reménytelennek látszó állapotából csodálatosképpen felgyógyult, és még jó egészségben vadászott öt évvel később bekövetkezett haláláig. Apám, aki Lajos dédapám családjának eredeti levelezését gondosan feldolgozta és könyv alakban közzé is tette, a balesetről következőképpen emlékszik meg, szemtanú leírása alapján:
„1850. dec. 29-én még mindnyájan Fülesen vadásznak. Másnap azonban, december 30-án, Széchenyi Lajost csaknem halálos végű vadászbaleset érte, és hónapokra ágyba döntötte.
Aznap ugyanis Pál öccsénél, a Sopron megyei Ivánban akartak nagy nyúlvadászatot tartani. A hajtók Ivánról, Újkérről és Lövőből jövet, a Ság felé fekvő, ún. »Keskeny erdő«-nél gyülekeztek. A puskás urak tíz óra körül hintókon jöttek ki az iváni kastélyból.
Mikor a hajtók már felállottak, erős hózivatar kerekedett, és sokan azt tanácsolták, hogy ne is tartassék meg a vadászat. De az akkor hetvenéves Lajos így szólt: »Ti, fiatalok, megijedtek az időtől, én öreg ember nem törődöm vele, majd eláll a havazás!«
Mielőtt a hajtás megindult volna, Lajos az Ivánból Ság felé vezető országúttól mintegy kétszáz lépésre, Oltay Antal iváni erdőmesterrel beszélgetett. Mögötte vagy huszonöt lépésre Német János erdőőr, Varga József iváni hajtó és Lajosnak fiatal, huszonöt éves inasa álltak. Az inas egy pillanatra Vargának adta át a már töltött fegyvereket. Varga közben felhúzta az egyik fegyver kakasát, ezt azonban az inas, mikor a fegyvereket Vargától visszakapta, nem vette észre. Ekkor Lajos intett az inasnak, ki mindjárt el is indult gazdája felé. Mikor Lajos mögé ért, a felhúzott kakasú fegyver véletlenül elsült, és az egész lövés Lajos bal tompora fölött, testébe fúródott, magával szakítva prémes bekecsének darabjait is.
Lajos »Jézus Mária« kiáltással a hóra dűlt.
Hintó már nem volt a közelben, csak a vadszállító ökrös szekér, mely Tatay lövői plébános bundáját is vitte. Ebbe takargatták a súlyos sebesültet, föltették a szekérre, s az iváni kastélyba szállították.
A söréteket – hetvenkét szemet – Horváth Károly répceszemerei orvos szedte ki. Lajos közben ébren volt, s az 1809-i hadjáratot emlegette, amikor szeme láttára az egyik sebesült huszár, miközben lábát amputálták, kártyázott!
Hamarosan megérkezett Horpácsról dr. Minichreiter, a sebesült háziorvosa is. A beteget egy hónapig Ivánban ápolták, majd »fűtött kocsin« Bécsbe szállították, ahol hosszas ápolás után teljesen felgyógyult.
Az inasnak semmi bántódása nem esett, sőt Lajos szigorú parancsára, az inast a személyzet közül sem szólhatta meg senki: »Ennek senki nem oka – mondotta –, így volt az Isten akarata.«”