A déli harangszó közeledett és az éhes hasak már jelezték jussukat
Az ebéd még nem volt kész, iparkodni kellett a főzéssel. Nemcsak a templom déli hangja érkezik hamarosan, hanem közeleg valami nagyobb dolog is. Egy új élet van születőben. Katalin érezte, hogy hetek kérdése és valóra válik a nagy találkozás. Gondos szülőként már készültek a gyermek érkezésére, és jó előre felkészítették a szobát, ahol a kis jövevény lakni fog. Tibor, a férje, nyáron kifestette a plafont, lelambériázta a falakat, lelakkozta a fenyőléceket, lekezelte az ablakot. De kapott a helyiség új padlót is, a falakra kis képek kerültek, bútorok és minden, ami egy új életnek kijár. Időközönként szellőztettek és elképzelték, hogy milyen lesz a szoba, amikor már nem lesz üres…
Tibor becsukta a szoba ajtaját és a nappaliban Kati már épp kérdezni készült volna …. – Tudom, tudom, az ebéd. Mit szeretnél, mit együnk? – Hát nem is tudom, valami gyorsan elkészíthetőt! Nem kell nagy dolgot csinálni belőle. – Mit szólnál hozzá, ha sütnék egy kis hagymás májat dámból? Még egész friss, finom, gyorsan elkészíthető. – vetette fel a férje. – Végül is miért ne, amúgy is elment már az idő. Legyen az! Addig még pihenek egy kicsit. – Máris, ahogy a vendég óhajtja! Sült máj dámból, hagymával, Tibi módra! – válaszolta Tibor viccesen, mintha pincér volna. Kati rámosolygott…
A konyhapulton finoman koppant a dió vágódeszka, amit még Tibi magának faragott. Jobb szerette a saját készítésű dolgokat. Elővette a májat, amit kis csíkokká szeletelt. A vöröshagymát megpucolta, de nem kockákra aprította, hanem félbevágta és szeleteket vágott belőle, amit aztán gusztusosan szétszálazott. A serpenyőt közben feltette a tűzhelyre. Egy sokat látott fakanállal belenyúlt a mangalicazsírba és szép adag zsírt kanalazott a serpenyőbe, ami lassan megfolyt. Vadhúsnak zsír dukál – vallotta gyakran. A hagymát belekotorta, ami finoman sercegni kezdett. Egy kicsit megkavarta és lassan jónak látta, hogy elővegye a titkos összetevőt. Még a nagymamájától tanulta, hogy egy szelet füstölt szalonnát tegyen mellé, mert jól átveszi a máj a füstös ízt, de mielőtt megégne, ki kell venni. Csak az íze végett, amolyan fűszerként használjuk. A fakanalat félretette, hogy kimenjen a kamrába.
A konyhából az ebédlőn át kellett az előtérbe menni. Az üveges ajtó finoman berezonált a nyitáskor és halk nyikorgással jelezte, hogy ezt bizony még meg kell olajozni. A nyári, őszi munkálatok miatt ez kimaradt és mindig csak akkor jutott eszébe, amikor kiment. Az ajtón túl volt egy fehérre festett ajtó, ami a kamra bejárata volt. Belépett és az ismerős látvány fogadta: polcokon sorba rendezett befőttek, savanyúságok, lekvárok és kampókon lógó szalonna, kolbász. A savanyú, a sós és a füstös szag elegye csapta meg az orrát, de a félig nyitott ajtón a sistergő zsír is betársult. Ahogy ott állt, a szagok és a hangok, mintha elrepítették volna: csak a füstölt hús illata és a zsír monoton sülése. Talán már nem is ott állt…
A piros színű zománcozott lábosban szép darabokban sült a máj, a másikban a hús, a sütőben pedig a véres hurka és a kolbász. Késznek látszott. Az asztal már megterítve, előkészítve a vacsorához. Tibi jó nagyokat szagolt a húsokból, mert nagyon éhes volt. – Először a leves! – jegyezte meg a nagymamája. A belső szobában volt egy kis asztal, ezen ettek a gyerekek. Disznóvágáskor egyszerűen nem volt elég hely. Jobb is volt ez így, mint kint, a nagy sokadalomban, ahol a hangos felnőttek között csak elvesztek volna. A testvérével kezet mostak és nekiláttak a savanyúlevesnek. Ezt egy évben csak egyszer, ilyenkor ették. Csupán a falilámpa égett és a félhomályos, meleg szobába a kályhában pattogó fa és a kinti felnőttek hangja szűrődött be. Testvére mellett az ágyon a kis tacskó keverék csóválta farkát, hátha jut neki is egy kis leeső falat. Megsimogatták, de a levesből nem adhattak. – Majd kapsz a hurkából, csak a mama meg ne tudja! – mondta Tibi a kis őzikeszeműnek. Annyira szerették a kiskutyát, hogy sokszor a saját adagjukból is adtak, aminek a nagymama annyira nem örült. Nem is értette, hogy lehet ilyen kövérkés…
Az utolsókat kanalazták ki az erezett porcelántányérból és Tibi húga kiment szólni, hogy hozhatják a másodikat. Végre jönnek a finomabbnál finomabb falatok, egyik a másik után! Az ajtó melletti kis fotelen, ahol Tibi ült, fél szemmel látni lehetett az ajtóra lógó csipkefüggönyt. Tudniillik az ajtó befelé nyílt és mindig nyitva volt, csak a függöny választotta el a szobát a külső helyiségektől. Ha egy picit megmozdult, már tudni lehetett, hogy belép valaki. Ezért gondosan figyelve, mindig adtak egy kis húst a kutyának. Kicsit később kimentek inni egyet. A nagymama és a gyerekek anyukája sürgött, forgott, tányérokat, fazekakat hoztak, tettek, vettek. Anyjuk megsimogatta a két gyereket, rájuk mosolygott. Az asztalnál a férfiak hangosan beszélgettek, nevettek, fogyott a fröccs. Gyuri, avagy Gyuri bácsi a böllér vezette a prímet. Erős testalkatú, masszív ember volt, aki tudott enni, inni, de nagyon szerette a gyerekeket! Meglátták Tibit és odaszóltak: – Tibikém, menj, rakj egyet a tűzre! Tibi ezt komolyan vette, mert felelősségteljes munkája volt: ő volt a tűzfelelős. Egy tízéves fiú ennél többet nem is akarhatott volna.
Kiment a pirosra festett vasajtón, ami tompán csukódott. A ház előterén lámpa égett. A decemberi este hideg volt, az ég fekete. Az udvaron lévő kutya egyet ugatott és közben megcsapta a füst illata. Akkor és ott valami nagy melegséget érzett a szívében! Együtt a család, mindenki jókedvű, az emberek és az állatok szeretik egymást. A füstszag, a hidegség szaga, a kutyaugatás, a finom ételek illata érzelmi biztonságot adott. Akkor még nem tudta, de később már érezte, hogy ha élete végén ez lesz az utolsó kép, akkor boldog lesz…
… Valahogy egyre intenzívebben érezte a füstöt és mintha a zsír is egyre erősebben sercegne. Mozgolódást hallott: – Tibi! Hol vagy már?! – kiabálta Kati. – Ó, te jó ég! A hagyma! – csapott homlokára Tibi. Kezében a szalonnával gyorsan a konyhába sietett! A zsír és a vöröshagyma teljesen elégett, füstölt, gyorsan levették a tűzhelyről, kirakták az ablakba. – Na, ezt most jól megcsináltad! Még jó, hogy nem égett le a máj! – vetette oda Kati hangsúlyosan. – Ne haragudj! Kicsit elméláztam. – kért bocsánatot Tibor elnézően és kereste felesége szemében a megértést. Kati sóhajtott egyet.
– Menj, intézd el a hagymát, a többit majd én megoldom. Megérezte a felmentést. Kifele menet azon gondolkozott, hogy azért örül, hogy megértik és eszébe jutott a hamarosan megszülető új élet.
Fontos a múlt és érdemes ápolni. Kell is. De még fontosabb, hogy jelen legyünk…