Bezzeg a betléri medvék, amelyeket egy ideig lóhússal is etettek, a híres medvehajtásokon alkalomadtán igencsak rámenősnek mutatkoztak.
Így ezeknek a rendezvényeknek igen romantikus híre volt, mert nem minden medvevadászat zajlik ám olyan ártalmatlanul, mint ahogy azt mi Oroszországban tapasztaltuk!
Éppen Betléren történt 1897-ben az az eset, amelyet nekem gróf Alexander Pappenheim körülbelül a következőképpen mesélt el.
Egy szép novemberi napon alig álltak fel a vadászok, gróf Siegfried Pappenheim még az utolsó előkészületeket végezte standján, amikor a fák közül meghallotta egy feléje közeledő súlyos állat lihegését. Villámgyorsan felkészült a fogadására, és máris ott állt a sűrű szélétől harminc lépésre egy medve. A vadászok felé figyelt, majd hirtelen felágaskodott a két hátsó lábára. Eldördült a lövés – a medve üvöltve fetrengett a földön. Pappenheim habozott a második lövéssel, mert nem tudott tisztán célozni, de fölöslegesnek is érezte a második golyót. Azonban a medve váratlanul felpattant, és egyetlen iramodással eltűnt a fák között. Az utánadobott lövés célt tévesztett.
Aggodalom és bizonytalanság között kínlódva kellett kivárnia a hajtás végét, míg végre jelenteni tudta vendéglátójának, gróf Andrássy Gézának a történteket. De már jött is sietve egy erdész, félrevonta a házigazdát, és jelentett neki valamit, amitől annak elsötétült az ábrázata. Andrássy karon fogta Pappenheim grófot, és a kétségbeesett puskás a következőket tudta meg tőle.
A megsebzett medve a szembejövő hajtósereg között átbújt, de később rátalált a nyomukra. Megfordult, és most már hátulról követte a hajtósort. Az általa követett nyom éppen az egyik erdészé volt, aki mit sem sejtve, vállra vetett fegyverrel ment a hajtók között, hogy rendet tartson. A medve észrevétlenül mögéje került, és egyik első mancsának egyetlen hatalmas csapásával, hátulról bezúzta a szerencsétlen erdész koponyáját. Akkor a hírhedt medveölelés következett, és a dühödt állat recsegve-ropogva összetörte a magatehetetlen embert. Mindez a szlovák hajtók szeme láttára történt, akik az eset hatása alatt a fákra menekültek, és rémülten figyeltek.
A vadászatot persze azonnal lefújták, és a boldogtalan vadász maga mellé kapott egy vadőrt két kutyával, hogy megkezdje az általa megsebzett gyilkos medve keresését. Mindjárt az elején annyi vért találtak, mintha kannából öntötték volna – de minél tovább haladtak a nyomon, a vérzés annál inkább gyengült. Késő délután abba is hagyták a keresést azzal, hogy majd reggel folytatják, és hazafelé indultak. Pappenheim sietett elöl, és a medve menekülésének irányától teljesen félreeső helyen fekvő falu mellett elhaladva, az ott folyó, ember által kivájt medrében csendesen csobogó patakra tekintve, az erdő sötétje előtt, a gyorsan fogyatkozó fényben hirtelen megpillantott egy nagy medvét, amint a vízben állt, és első mancsával láthatólag hideg vizet locsolt sebére. A gróf azt hitte, képzelődik – csakis a nap sok-sok izgalma, aggodalma és fáradtsága okozza ezt a fura érzéki csalódást! Kizártnak tartotta, hogy a medve, amelyet egész nap üldözött, ebbe az irányba vette volna útját – az pedig még ennél is hihetetlenebbnek tűnt, hogy egy másik sebzett medvét látott volna! Elfordult hát a „látomástól”, és továbbindult. De az őt követő vadőr is látta a nagybeteg medvét, mely lassan eltűnt a homályban. Következő reggel, attól a helytől nem messze, meg is találták kimúlva. S ez tényleg egy másik medve volt, amelyet előző napon Ottó főherceg, az utolsó császár apja sebzett meg egy magaslesről!...
De a dühöngő bestiát, akinek a szerencsétlen erdész áldozatul esett, nem találták. Másnap reggelre hó esett, és a vadőr meg a kutyák nem tudták követni a nyomot. Csak hosszabb idő múlva talált rá valaki a medve behavazott csontvázára és koponyájára.
„Vége a vadászatnak! Hallali!” – és érdekes, de a magyar „halál” szó az elmúlást jelenti.