Ezeket a történeteket a főszereplők teljes nevével kell elmesélnem, mert különben lehetséges, hogy végül erős jägerlateinnek hangzik.
Ez 1922-ben történt. Erdély végezete már megpecsételődött, Romániához csatolták. A politikai hangulat még nagyon feszült volt. Leginkább az Óbirodalomból elszármazott hivatalnoki kar volt rendkívül bizalmatlan. Valamennyi fegyvert – a vadászpuskákat is – be kellett szolgáltatni, a magyaroknak lehetetlen volt vadászigazolványt vagy fegyvertartási engedélyt kapniuk.
És jött a hír Marosvécsről.
Marosvécs Erdély középkori várainak egyike, büszkén kiállta a török háborúkat és a tatár betöréseket, szilárdan állt egy hegyszoros végében, a Maros vadul örvénylő áradatában, ami előbújva azután a termékeny síkságon szelíden elterült. Ebben az időben ott báró Kemény János volt a várúr, barátai által „Jánoská”-nak nevezve, szelíd lénye miatt. Jánoska csendes fiatalember volt, a szépművészeteket és az irodalmat művelte, de kevés érzékkel bírt a vadászörömök értékeléséhez. Azonban valamennyi őse nagy vadász volt. Nagyapja egy bükk- és lucfenyveserdő közepén bekerítetett 70 hektár vadalmást, és e fák legbecsesebb csemegéjű termésével a medvéket saját területére csábította.
A marosvécsi hír jelentette, hogy a vadalmafák ebben az évben rendkívül sok gyümölcsöt hoznak, és a kerülők megállapították néhány medve jelenlétét a kertben. Haditanácsot tartottunk. Ezzel az üggyel járkáltunk a megye újonnan kinevezett vadászati felügyelőjéhez, a jogi végzettségű dr. Popescuhoz, aki igaz vadászember volt, és vele mi még a magyar időkben gyakran vadásztunk együtt. Dr. Popescu szerfelett együttérzőnek mutatkozott. A Marosvécsen összegyűlt medvéket veszedelmeseknek jelentette Bukarestbe a vadászati igazgatóságnak, és elérte, hogy egyetlenegy engedély nélküli hajtóvadászatot előteremt.
Idáig a kérdés tehát el volt rendezve. A mi évhossziglani vadászböjttől kiéhezett vadászszívünk gyorsabban vert. De még mindig maradt a legnehezebb probléma – a fegyver – megoldása.
Természetesen nem minden vadász engedelmeskedett a beszolgáltatási kötelezettségnek. Némelyek jó vadászpuskái gondosan bezsírozva és becsomagolva feküdtek a pince- vagy csűrsarokban elrejtve. De közülünk senki sem merészkedett elővenni őket, és magát ezáltal a legnagyobb nehéz gyanúnak kitenni. Kezdődött a lázas keresgélés innen-onnan a lehetőségek után, kölcsönkérni fegyvert valakitől. Akinek szerencséje volt, és nála egy készséges katonatiszt volt beszállásolva, az szert tehetett egy katonapuskára. Ismét mások falujuk csendőrségéhez, az erdő- és mezőőrökhöz mentek.
Így esett meg, hogy az ünnepélyes napon kilenc vadász – mindnyájan öreg barátok és vadásztársak – Marosvécsen a legkülönbözőbb fegyverekkel jelentek meg. Két Mannlicher mellett látható volt gyútűs dupla puska papírvékony damasztcsővel, egy pompásan faragott tiroli céllövő kurtály és egy Werndl-karabély is – ezek a legöregebb katonai lőfegyverek –, és beléjük a rövid, hüvelykujjvastag ólomgolyót egyesével kellett betolni. Csak a vadászati igazgató büszkélkedett – általános irigységet keltve – saját gyönyörű Sauer drillingjével.
A Werndl-puskát saját egyetlen erdőkerülőjétől gróf Teleki Géza, Alsózsuk várura vette kölcsön, egy sovány, magas földesúr, gúnyosan villogó kicsi szemekkel az okos arcban, általában szívélyes, de félelmetes is ötletei miatt, és kérlelhetetlen is senkit sem kímélő humorával.
Reggeli után elsétáltunk a vadalmáshoz, amely az évtizedek során sűrű erdővé fejlődött. A vadászok elfoglalták állásaikat a széles erdei nyiladékon. Itt voltak az öreg alkalmazottak. Az erdő- és vadőrök és a hajtók is – akik ezt a vadászatot már gyakran végigcsinálták – a legnagyobb csendben szétoszlottak, mindenki pontosan tudta a saját feladatát.
Jobb oldali szomszédomat eltakarta egy előreugró erdősarok, bal oldali szomszédom Géza volt. Vadászszékén ült az erdőszélen, és rövid hideg pipáját szívta. Tőle egy keskeny ösvény vezetett a kertbe, és úgy 15 lépésre egy korhadt fatörzs feküdt keresztben az ösvényen.
A fejszével felfegyverkezett hajtók halk kopogással megkezdték az óvatos, lassú menetelésüket. Már néhány perc múlva két gyors lövés hangzott el. Meglehetősen messze beláttam a hajtásba, de előttem semmi nem mozdult. Így a szomszédomra figyeltem. Elég hosszan, térden megtámasztott könyökkel célzott, dübörgő lövés következett, és fekete füstfelhő burkolta be. Aztán hallottam a puska zárját hangosan csattanni, és láttam, hogy Géza nyugodtan ül a székén és hideg pipáját szívja.
Egy nagy fekete test igyekezett biztos helyre a sűrűn álló fatörzsek között, de nem tudtam rá lövést leadni. Alig fél perc múlva ismét dörrent a szomszédom Werndl-puskája. Sok lövés a másik oldalról, jobbról-balról izgatott kiáltás: „Figyelem, hajtók, megvérzett medve a hajtásban!” És azután harmadszor is Géza igazolta önmagát: lövés, füstfelhő, a zár csattanása.
Ezután ment minden tovább. A hajtók kiizzadva és izgatottan jöttek. Két megsebzett medve át tudott törni a vonalukon, csak üggyel-bajjal tudták kikerülni. Kíváncsian mentem Gézához megtudni, hogy mire lőtt, és mi fekszik. Még mindig csendben ült a széken, és körülményesen rágyújtott a pipájára.
– Azonnal a hajtás megkezdése után – kezdődött a beszámoló –, hirtelen megjelent az ott fekvő fatörzs mögött egy medvefej. Gondosan céloztam és lőttem. A füstfelhő eltakarta a kilátást. Mire eloszlott, a fatörzs mögött már nem láttam semmit. Egy idő után a medve ismét felemelte a fejét, újra lőttem – a fej eltűnt. Ugyanez harmadszor is megismétlődött. Ezt a muzeális fegyvert az ördög hozta. Vagy a szórása nagy, hogy én a pontos célzás ellenére mindahányszor hibáztam, vagy az öreg patronok lőpora nem volt elég erős...
Géza arca nagyon mulatságosra változott. A rálövéshez mentünk. Pontosan a fatörzs mögött a talaj meredeken esett – és a lejtőn három medve békésen feküdt egymás mellett.
Vadászok, hajtók összefutottak és bámultak. Jelentették, hogy még további négy medvét tudtak elejteni. Rövid idő múlva még megtalálták a két, lágy részen lőtt medvét a sebágyban, ahol megkapták a kegyelemlövést. Így délutánra a terítéken kilenc erős medve feküdt a marosvécsi vár előtt – elégedettek lehettek a Kemény ősök.
De nem volt elégedett a tekintetes vadászigazgatóság, aki elrendelte a vizsgálatot. A procedúrát természetesen a vadászati igazgató vezette, aki maga is egy medvét ejtett el. A helyi újságok lármája mégis megtette a magáét, és Maros megyében két éven át tilos volt a medvelövés. De Teleki Géza gróf még éveken át tudott különös vadászszerencséjéről pompás variációkban mesélni.
* * *
Egyszer ismét Borszéken jártam, de ezúttal nem vadászni. Nyár dereka volt, a közeli fürdőhely nyüzsgött a nyaralóktól, és a vadászházam is túl volt zsúfolva vendégekkel. Azonnal megérkezésem után, kéréssel ostromoltak, szervezzek egy igazi „vadnyugati” kirándulást a hegyekbe.
A legközelebbi napokban megérkezett Dorninger, hogy vadászterületük helyzetéről és a közeli szarvasbőgés kilátásairól tájékoztasson. Vele azonnal megbeszéltem egy háromnapos kirándulás tervét. Megállapítottuk az elérendő éjszakai táborhelyeket, és néhány nappal később karavánom már útra is kelt. A karaván 12 kirándulóból – hölgyekből és urakból –, egy ökrös fogatból, mely a felszerelést és az élelmiszert szállította, és két, fanyereggel ellátott hegyi lovacskából állt, az erőtlen vagy lusta résztvevők számára. A kényelmes hegymászás néhány órája után a Bükk-havas csúcsáról gyönyörködött a társaság, ahonnan a párás távolban látszottak a Kárpátok erdő borította hegyláncai, és kiemelkedett a közeli Moldvából a vörös sziklás hegység.
Ezután a hölgyek az öreg Dorninger szakszerű vezetésével a rablóhús készítésének titkaiba merültek: egy szelet sertéskaraj, egy szelet füstölt szalonna, egy szelet marhahús, az egészet sóval-borssal gondosan megszórni és egy mogyoróvesszőn parázs felett lassan megsütni. Étkezés után délutáni alvást állítottunk be, azután továbbsétáltunk a Paltinis-hegy irányába, ahol bennünket az illatos fenyőgallyakból felállított első éjszakai tábor várt.
A ragyogó csillagos ég alatt egy nagy tábortűz mellett ültünk vacsorához. Az áhítatosan figyelő hallgatóságnak vadászkalandokat meséltem. Egy kerülő ősrégi, hosszan pergő, víg és szomorú meseszerű népdalokat adott elő, néhány fiatal pár az éjszaka sötétjét kereste és ellopakodott... Végül erőt vett rajtunk a fáradtság és a pislákoló tűz jóleső melegében lefeküdtünk a frissen illatozó szénaágyra, és a nyáréjszaka halk zörejei álomba ringattak bennünket.
A következő reggel vidám karaván törtetett tovább a vakító napfényben. Útközben sikerült néhány császármadarat odacsábítani és elejteni, Nikolae kerülő, a mi halász szakértőnk egész csomó pisztrángot fogott, így az ebédet különleges magashegységi csemegével gazdagítottuk: pisztrángok izzó parázson megsütve, és füstölt szalonnával tűzdelt császármadarak; ez utóbbiak nedves agyagba burkolva, a saját levükben párolódtak, amíg a pirosra sült burokból lepörzsölt tollakkal a frissensült előkerült. Friss gyümölcsért még menni sem kellett – málnát a közeli vágáson mindenki tudott saját magának szedegetni: a vérpiros, illatos erdei málna csomókban virított az összezúzott gyökerek körül.
Vacsoránál a társaság valamennyi tagja már tapasztalt erdőjárónak érezte magát. Vizet hoztak a vadpatakból, derékaljat szedtek, főztek, mosogattak, sőt nagy nedves szemű, bámész ökrökként kérődztek a városi ember járomba döntésén.
A harmadik nap reggelén a Bistricioara-patak völgyébe értünk, és vidáman sétáltunk vissza Borszék felé, mikor odajött hozzánk az ellenkező irányból sietve egy öreg gulyás.
– Domnule Brigadir – fordult Dorningerhez izgatott csillogással mélyen fekvő, acélszürke szemében. – A medve agyonütött ma éjszaka a Száraz-patak oldalában egy borjút, elcipelte az erdőbe, és ott alaposan belakmározott.
A kárpáti medve általában nem húsevő. Vadgyümölcsök, gyökerek és rovarok képezik megszokott élelmét, de szívesen felveszi a dögöt is. Egyszer azonban, amikor leüt egy háziállatot éhségében, akkor vérszomjas ragadozóvá változik, „vérmedve” lesz, ahogyan a székely hegylakó nevezi. Soha többé nem mond le a friss hús, a meleg vér élvezetéről, és nagy károkat okoz a magashegyi réteken és erdei vágásokban szertekószáló nyájakban. Ilyen medvéket a területtulajdonos engedély nélkül lelő, sőt meg is kell hogy tegye, mert az okozott kárért felelősséget vállal.
Habozás nélkül, azonnal elbúcsúztam az izgatott és kissé ijedt társaságtól, átengedve Nicolaénak a vezetést, én pedig Dorningerrel az innen nem messze fekvő házához siettem, fegyvert, szekercét és szögeket hozni. Ezután a Száraz-patak völgyébe mentünk. Útközben nagy négyszögletes szögeket húztunk ki az elhagyott erdei vasút talpfáiból. Végül az öreg pásztor vezetése mellett egy meredek hegyoldalra értünk. Már rövid fél óra után orrunkba csapott a dögbűz. Megérkeztünk. A magas erdőben, a sűrű málnabokrok között feküdt széttépett belekkel, fehéren csillogó bordákkal a borjú: a medve láthatólag már buzgón foglalkozott a döggel.
A közelben egy öreg bükkfa állt, és ettől két méterre egy karcsú fenyő, a magasles felállítására az egyetlen lehetőséget kínálva, innen a döghelyet egy pillantással ellenőrizni lehet. Levágtunk két karvastagságú, hosszú ágat és sok botfát. Dorninger az ágakat a hosszú négyszögletes szögekkel, jó négy méter magasan hozzáerősítette a két fatörzshöz, keresztbe az ágakra szögelte fel a botfákat, és kész volt a magasles. Ezután leugrott, én meg felültem, feladta a karabélyát, lefelé kalimpáló lábbal ráültem az összehajtogatott esőkabátra, hátamat a bükknek vetve, és a szerfelett kényelmetlen helyen igyekeztem magam lehetőleg kényelmesen elrendezni.
És már el is érkezett a délután közepe. Kísérőimet elküldtem. A telihold világánál az utat magam is meg fogom találni Dorningerhez, csak lefelé a hegyoldalon és tovább előre a völgyben kellett menni, a patak folyása mentén. Elhaltak a lépteik. Tökéletes csönd vett körül, csak a rovarok zümmögtek szorgalmasan körülöttem, és mátyásmadarak átható kiáltásai hangzottak időnként. Az erdő átmelegedett levegőjével áradt és áradt hozzám fel a dög borzasztó bűze.
Az idő végtelenül lassan telt. Egy óra múlva már úgy éreztem magam, mint egy szöges ágyon fekvő fakír. A megmeredt, fájó végtagok kínzásával a kétség párosult: a hangos kopácsolással nem ugrasztottuk-e el a medvét, friss nyomainkat nem vette-e zokon? Elővigyázatosan csúszkáltam kemény ülésemen, és minden legkisebb szellőt, ami a faleveleket képes volt megrezegtetni és a dögszagot elfújni, jótevőként üdvözöltem.
Estefelé a szellőfuvalmak sűrűbbek és erősebbek lettek, s az alacsonyan álló nap eltűnt a nyugaton gyülekező felhők mögött. Szokatlanul gyorsan sötétedett, de a dög még jól látható volt. A legvégső idő, hogy a medve mutatkozzék! – gondoltam bosszúsan. Ám a medve nem jött. Helyette a felhők érkeztek fölém, mennydörgés, villámok cikáztak, heves széllökések rázták a fákat, és tépték az ágakat. Záporeső jött hirtelen, és bőrig áztatott, még mielőtt az esőkabátot üggyel-bajjal nehezen magam köré tudtam ráncigálni. Csodálatos lesz, vigasztaltam magam, az eső elmosta a nyomainkat, a szél elhajtotta a felhőket, egy holdvilágos hosszú éjszaka áll előttem.
A zivatar orkánná erősödött. Váratlan széllökések rázták meg az erős bükktörzset, a fiatal fenyő saját terhe alatt mélyen meghajolt, az ülésem úgy hintázott, mint kicsiny csónak a viharos tengeren. Eldöntöttem, hogy még egy ideig várok; ha az orkán nem akar elvonulni, úgy az egész medvevadászatot az ördögre hagyom, és lemegyek Dorningerhez. Nem tudom, hogy eme elhatározás után csak néhány percet vagy talán egy órát töltöttem el a mélyfekete éjszakában az esőfüggönyben, egyszerűen nem tudtam még a kezem sem, nemhogy az órát megnézni. Óvatosan a fenyőhöz csúsztam, és aggódva gondoltam arra, hogyan fogok a fa láthatatlan szúrós ágain lemászni. Jött egy újabb szélroham, reccsent a magasles, és széthullott alattam – és én máris a földön ültem, egy málnabozót közepében.
Ennek is utána vagyunk, vigasztaltam magam, aggódva megmozgattam a tagjaimat, és tapogattam magam, de semmi komolyabb nem történt – a sűrű bozót, a felázott talaj lefékezte zuhanásom erejét. Vakon körültapogatva megtaláltam a fegyverem, és négykézláb másztam a bozótban. Végre ki tudtam egyenesedni, és megpróbáltam tájékozódni: a dögtől balra kell másznom a hegyoldalon. De hol fekszik a dög, és merre van a völgymenet? Előretartott kézzel botladoztam egyik fatörzstől a másikig, áterőlködtem a cserjésen, mire végre világosodott az erdő: a hegylejtőn álltam, és hol lábon, hol csúszkálva mentem előre, már hallottam is a Száraz-patak zúgását.
A patakocska az állapotának köszönhette nevét, mivel terjedelmes, kaviccsal töltött ágyában alig valami víz csörgedezett. De most az az igazság, hogy nem volt száraz. Az egész szűk völgy örvénylő, a meredek hegyoldalról lezúduló vízzel volt tele, az orkán zúgásán át világosan hallható volt a rohanó sziklagörgeteg romboló dübörgése. Térdig vízben, a folyás irányában a puskámra támaszkodva botladoztam. Végre, valami pislákoló fényt vettem észre – ennek a Dorninger-háznak kell lennie.
Nem Dorninger háza volt: az öreg gulyás kuksolt subájába burkolózva, a gyengén parázsló tűz mellett, amit egy előreugró szikla oltalmában rakott. Végtelen boldogan ültem mellé, kölcsönzött egy kevés pipadohányt, és vártuk a lassan elvonuló viharban a nap kezdetét.
Ködpárás, szürke virradatban mentem tovább. De már jött szemben velem Dorninger. Felesége egy nagy teknő forró vízzel várt, a fürdő után takaróba burkolózva a konyhai tűzhely mellé ültem, forró teát szürcsöltem, és farkaséhesen nyeltem a kiadós reggelit. Ekkor hangzott fel az autóduda a Bistricioara völgyében. Egy barátom jött kocsin, orvos kíséretében, aki egy teljes elsősegélynyújtó készletet hozott megmentésemhez. Nikolae vezette ide őket a felázott erdei úton. Borszéket a vihar az éjszaka folyamán érte el. Az irántam érzett aggodalmukban a társaság egész éjjel fennmaradt, természetesen a kaszinóban zenekísérettel, egészségemre számtalan üveget kiürítve, kora reggel pedig megszervezték ezt a mentőexpedíciót.
Vendégeim semmi szín alatt nem engedték, hogy ismét a medveleshez menjek, szerencsés „megmenekülésemet” feltétlenül meg kellett ünnepelni.
Így aztán társaságukban mentem vacsorázni, ettem, ittam és meséltem, de gondolataim mindig visszakanyarodtak a Száraz-patak fölötti falhoz, ahol a bizonyosan sokkal szerencsésebb ellenfelem, a medve magányos lakomáját tartotta, és a magasan álló telihold fehér fényénél háborítatlanul élvezte érett „pecsenyé”-jét.
(Megjelent a szerző Az élet napos oldalán című könyvében)