Tizenöt éves gimnazista koromban, midőn otthon vakációzva heteket töltöttem a havasokon legelő marhacsordánknál, egy forró júliusi napon az ispánunk felhajtatott három darab importált pinzgaui tenyészállatot, melyeknek az lett volna rendeltetésük, hogy fajtehenészetünk törzsét alkossák. Ezeket az igen értékes egyedeket nem is engedtük a csordával legelni, mivel azokat nem akartuk a havasi élet kockázatteljes viszontagságainak kitenni. Külön a részükre épített istállóban töltötték az éjszakát az erdőőri lak mellett, míg nappal egy fiú felügyelete alatt a legszebb erdei réteken legelésztek.
Másnap délután a gyerek kétségbeesetten sírva jelentette, hogy a medve világos nappal, szeme láttára, megölte és elhurcolta a kis fajbikát.
A rémhírt horgászás közben vettem. Mozsotka Petru, a vidék leghíresebb parasztpuskása volt velem. A halászást azonnal abbahagytuk, és a gyerek a medve prédázásának színhelyére vezetett bennünket. A vérnyomokat követve, nem volt nehéz a leütött kétéves bika maradványait megtalálnunk. Nagy szikla tövében akadtunk rá. A medve alig evett valamit a lágy részekből.
Petru azt mondta, hogy mindig így szokott tenni, ha a málna már megérett. Keveset eszik, de éjszaka biztosan vissza fog térni. Kijelentette, hogy éjjel itt, a szikla tetején fog lesni, honnét a dög irányában elég jó kilövés nyílik. Én kijelentettem, hogy vele fogok tartani. De Petru erre nem volt kapható. Ketten nem leshetnek – vagy ő, vagy én! A kalandra vágyó gyermekember konokságával nem engedtem. Magam fogok lesni!
Péter beleegyezett. Mivel az esti szürkület már közeledett, azt mondta, hogy maradjak mindjárt ott a helyemen. Ő csak egy lopótök kulacsban hozott vizet, hogy a parázson sült pisztrángot, melyet vacsorára elfogyasztottam, leöblítsem. Lelkemre kötötte, hogy el ne aludjak, és a leshelyemet ne hagyjam el, míg teljesen ki nem világosodik. A medve addig ottmarad, és akkor nyílik a legszebb alkalom a lövésre. Ha az álomnak semmiképpen sem bírok ellenállani, főleg arra vigyázzak, hogy ülő vagy guggoló helyzetben aludjak, mert ha lefekszem, a medvét esetleg a horkolásommal elriasztom.
Ily jó tanácsokkal ellátva, Petru magamra hagyott. A sziklán a lehető legkényelmesebben helyezkedtem el. Leültem, és hátammal nekitámaszkodtam egy kőnek. Puskámat megtöltöttem. Ez okozta nekem a legtöbb gondot. A medvétől nem féltem, de annál inkább a puskától. Apámtól örökölt rövid, kétcsövű vadászfegyver volt, 12-es vontcsövű furattal. Hosszúkás alakú, majdnem dió¬ nagyságú golyónak kerekded teteje látszott ki a Lancaster-szerkezetnek megfelelő papírtöltényből, melyet, az atyámtól vett utasításokat követve, fegyverzsírral szoktam bekenni. Minden lövés eseményszámba ment. Az elsütés pillanatában megtántorodtam, s a lökéstől megfájdult a vállam, és zúgott a fejem. Különösen a bal cső elsütésétől féltem, mert a jobb cső ravasza jobb kezem mutatóujjáról kegyetlenül lehorzsolta a bőrt. A százötven lépésen belül elég jól hordó, szép és díszes kiállítású fegyvert egy Novotný nevű prágai puskaműves készítette.
A tikkasztó meleg, mely dacára az est beálltának alig enyhült, zivatar közeledését jelezte. A sötétségben csupán a tiszta égen kirajzolódó fenyőfák körvonalait láttam. A dög mellett, mely a sűrűségben alattam feküdt, még egy elefánt nagyságú állatot sem bírtam volna észre-venni. Az éjszaka csendjét csak egy fülesbagoly huhogása és a távoli pásztortelepekről áthallatszó kutyaugatás szakította félbe.
A völgyben szikláról sziklára vízesésekben lerohanó hegyi patak feltűnően erős zúgása szintén esős idő közeledését jelezte.