A szalonkavarázs egy súlyos, a tudomány jelen állása szerint gyógyíthatatlan betegség, így az elszenvedőinek csak a csendes beletörődést tudjuk ajánlani. A gyógyulásban az alábbi, 2 évvel ezelőtt megjelent írás sem fog segíteni, de egy próbát talán megér…
Március első napja van… Nem volt valami kemény a tél, bizonyosan volt áttelelő Madár, talán már az első vonulók is megérkeztek – amit mi sem bizonyít jobban, hogy a hajnali húzáson a Hollótanyán láttam is egy néma egyes szalonkát.
Február második felében csapadék is volt bőven, most is folyik a keréknyomban a víz – merengek magam elé, amint a Cigány-völgy felé tartok éppen. Bár tegnap még hó esett, de senki nem vette már komolyan. A cinege is hangosan mondja mellettem, hogy „nyitni-kék”!
Megállok a nagy sombokor mellett; bizony duzzadnak a virágrügyei rendesen, csak az első tizenöt fok feletti napsütést várják, hogy aztán sárgába öltöztessék a déli lejtőket. Az erdő szélén a kecskefűz barkája messziről fehérlik, s ahogy belépek mellette a „templomba”, hóvirágbimbóba botlok… Bár a szélső fák árnyékában még tartja magát a tegnapi hó, de idebent már tavaszillat van… A korhadó avarnak és felázott földnek ama bizonyos, semmihez sem hasonlítható elegye. Ráadásul egy kis „tavaszi” füst is társul hozzá; valahol Németi körül felgyújtották a gyepet, annak füstjéből hoz felém keveset a délnyugati szél.
Igen; tavaszi füst! Az erdőt-mezőt járó ember bizonyára tudja, hogy miről beszélek. Kétféle füst van „idekint”: a tavaszi meg az őszi… Köztük óriási a különbség! Az egész télen – hó alatt vagy esőtől – aszalódó, elszáradt növények (főleg egyszikűek) ilyentájt meggyújtva eredményezik a „tavaszi füstöt”. A nyár végén, ősz elején lekaszált és meggyújtott – frissen száradt vagy éppen még félig nyers – gaz vagy éppen krumpliszár eredményezi az „őszi füstöt”. Óriási különbség van a kettő között, mind kézzelfogható (pontosabban: orral-fogható) érzésileg, mind pedig az általa felidézett hangulatilag… Az elsőről mindenképpen a szalonkázás, a hullott agancs jut az eszembe, az utóbbi pedig egyértelműen az szarvasbőgést hozza el a lelkembe…
Ugye, milyen bolond az ember? Főleg, ha (rendszeresen) az erdőt járja… Egy-egy impresszió – legyen az megfogható vagy akár megfoghatatlan – milyen dolgokat indít el benne…
Már jó ideje a helyemen állok, Sanyi kutyám is megtalálta a tavalyi megfigyelőpontját, kissé mögöttem helyezkedett el a bal oldalamon, és onnan kémleli az eget. Ez is milyen érdekes! Míg az anyja – öreg, otthon pihenő vizslám – mindig vagy tízméternyire elém ült le húzás idején, és fél szemmel folyamatosan engem figyelt, hogy merre kapom a puskát, addig a fia mindig úgy helyezkedik el, hogy nekem kiessen a látómezőmből, viszont ő pontosan azt lássa, amit én látok az égen…
Egy fekete rigó kezd bele a tavaszi nótájába… Ő a másik nagy kellék a tavaszváró hangulathoz… Illatok, hangok megvannak – eddig jutok a gondolattal, amikor pisszegést hallok! A Mazsór felől, mielőtt még azt hihetném, hogy csak a képzeletem játszik velem, újra pisszeg, de már látom is; egyenesen felém tart… Kissé imbolyogva, elég magasan. Nem is kezd vele az első lövésem semmit, de a másodikra a szűkebb cső megálljt parancsol az égi vándornak, mely nagyot puffan mögöttem, kint a gyepen.
Sándorhoz nem kell szólnom, tudja a dolgát: legalább akkora örömmel hozza meg nekem a Madarat, mint amilyen örömmel veszem el tőle én az idei tavasz első szalonkáját…
Március közepe, visszatért a tél
Na, nem teljesen, de esett egy jó adag hó reggelre, egész nap is kitartott, de a hó alatt ott lapul a tavasz… Hiába erőlködik még az öreg tél; az ideje lejárt. Csak szét kell nézni! A sombokor a minap nyitott ki, most ott ül az ágain a hó, de alóla az élet sárgállik. A lábam előtt a tüdőfű lila és rózsaszín virágja kirí a hó közül. A madarak teljes erővel énekelnek, és a tavaszillatot sem tudja elfojtani pár centi havacska…
A borókási „főstandon” állok… Mennyi emlék fűz ide… Annak idején itt lőttem az első szalonkámat (és azóta mennyit?!)… Éppen belemerülnék a letűnt idők emlékképeibe, amikor korrogás zökkent vissza a valóságba. Pisszentek egyet neki a sípommal, de nincs rá szükség, hátulról érkezik az „ipszilon” irányából, az út felett, egyenesen nekem. Meg is töri röptét a lövésem, Sándor itt is van vele. Lefektetem a lábam mellé a kalapomba a Madarat, közben már pisszeg a következő. Pontosabban a következők: kergetőző – idegesen pisszegő – zwick érkezik, el is hibázom őket, ahogyan azt illik. Ők ügyet sem vetnek rá, folytatják útjukat le a fúróhely felé, hogy aztán nagyot kerülve ismét felém vegyék az irányt. Közben nem – vagyis inkább csak későn – veszem észre a legjobb távolságban, nyugodtan elhaladó néma szalonkát, mely a bal oldalamon érkezik. Rákapom a puskát, de már messze lenne, nem bántom. Közben a páros is elfordul, lemennek valamerre a Szurdok felé.
Most pár percnyi csend következik, aztán megint ideges pisszegés hangja érkezik hozzám. Fogom is a puskát, mintha skeet-pályán lennék, és már kimondtam volna a „fel” varázsszót… Lehet, itt is jó lett volna kimondani, ugyanis olyan mélyen vannak a madarak a borókák között lavírozva, hogy csak akkor látom meg őket, amikor majdnem leviszik a fejemet, épphogy utánuk tudok dobni egy lövést a nyugati égbolt irányába, viszont úgy érzem, mintha az elérte volna a hátsó madarat… Éppen eltűntek az erdő adta sötét háttér előtt, úgyhogy inkább éreztem, mintsem láttam a lövés után történteket; mindenesetre megnézetem a kutyával… Nézek is magam mellé, amint megtöröm a puskám... – De hol az emlegetett? – teszem fel magamnak a – költői – kérdést, ugyanis nyilvánvaló, hogy Sándor is együtt élt a történtekkel, és ezek szerint ő is úgy gondolja, hogy utána kellene néznie a Madárnak… A következő pillanatban már jön is a borókák közül – szájában a szalonkámmal…
Március utolsó napja
Fáradtan, mégis lelkileg teljesen feltöltődve hunyorgok a horizont felé. Eltelt a hónap. Az a hónap, melyet egész évben várunk. Alig akart elérkezni, erre már vége is van… Hatvankét húzás; reggel-este. Megannyi izgalom, élmény, hibázás, beteljesedés… és?! Láthattam, ahogy észrevétlenül szinte nyár lett a télből… Egy hónappal ezelőtt még örültünk a hóvirágnak, a bimbózó sombokornak… Az elsőnek már nyoma sincs, a sombokor virága is elbarnult. A tüdőfű is túlnőtte magát, mellette sarjad a domboldal, virágzik a vadkörte, a madárcseresznye; a gyertyán és a mezei juhar szinte levélben… Szippantok is nagyot; már nem az a – becses – tél végi korhadóavar-illat van… Nem! Helyette a sarjadó fű, az éledő mező „májusi”, őzbakot leső illata kering a levegőben.
Észre sem veszem, de alkonyodik, és halk korrogás indul meg felém. Az a pisszegés nélküli korrogás, ami csak java dürgésben szokott megszólalni, és jön… A Határ-völgy felől jelenik meg a Madár felettem, a puskám – kezem meghosszabbításaként – önkéntelenül is teszi a dolgát; dördül a lövésem, mely leszólítja az idei tavasz utolsó szalonkáját.
A következő pillanatban már a vizslám van előttem, szájában a Madárral. A puskám a lövés után megtörtem, nem is zárom már össze ezen a tavaszon. Felteszem mellém, a bokor egy villás ágába, melléje lógatom a szalonkámat, én pedig leülök mögéjük, és merengek az utolsó márciusi alkony elvesző fényei felé…
Ismét egy korrogó Madár indul valahonnan a gyertyánosból, egy búcsúmadár… Meg is jelenik a nyugati égbolt előtt – kalapot emelve búcsúzom tőle a mielőbbi viszontlátás reményében, hisz alig több, mint háromszázharminc nap, és itt a Március!
(A fentebb leírt történetek egy része még 2009 előtt játszódott, vagy az erdeiszalonka-monitoring és mintavételezés minden szabályát betartva történt.)
Megjelent a Nimród Vadászújság 2022. évi márciusi lapszámában.
Juhász Ferenc