Száraz az erdő alja, hetek óta alig volt csapadék a területen. Hajnalban még a fagy miatt ropogott a bakancsom alatt a tavalyi avar, délelőtt pedig a szárazság miatt.
Utam során több dagonyát is felkerestem, de a legtöbb csontszáraz. Nagyon kellene egy kiadós eső. Megállok, mert fáj a fülemnek a lépteim zaja, pedig már olyan óvatosam rakom a lábaimat a talajra, hogy szinte lebegek, de ez sem elég. Szóval állok és nézem a nyiladékot előttem. Üres és csendes. Várok, leülök az avarba és iszom egy kávét. Micsoda élvezet…
De várjunk csak! Messziről lépteket hallok. Igen, egyértelműen megy valami az avarban és egyre közelebbről hallom a száraz levelek ropogását. Pesszimistán agancsozót vízionálok, mert nem akarom magamat hiú ábrándokban ringatni és mostanában elég sokkal össze is futottam. Aztán egy fekete rigó hangosan kiabálva csapkod át a nyiladék egyik feléről a másikra. Lemondóan iszom a következő korty kávémat, mikor óvatoskodva, a bokrok friss hajtásait csipegetve kilép egy gímtehén a nyiladékra. Őt követi még kettő, majd a túloldalról egy fiatal bika is megjelenik. Ülök az avarban a feketével a kezemben és nézem őket, de nem sokáig, mert már emelem is a fényképezőgépet és készítem a képeket, a trófeát, a pillanatra tett koronát.
