Valamelyik reggel egy darabka papírt találtam az asztalomon: „Tegnap este két szalonkátt láttam.”
Hosszasan néztem az egymásnak eső szarkalábakat, és azt gondoltam: megint elmúlt egy év… Tavasz van. Tavaszelő, azaz Kos hava. Elkezdtük a vetést, megjöttek a szalonkák: új esztendő kezdődött!
Az, hogy vadőrünk a szalonkát két t-vel írta, nem zavarta révedező gondolataimat. Ha mindenféle jelentéktelen szavakra pazarolhatjuk a dupla téket, akkor a szalonkáktól igazán nem sajnálom. Csodálom, hogy Mihály nem hárommal írta…! És nem nagybetűvel… esetleg piros ceruzával.
Estefelé aztán felkapaszkodtam az ígéret hegyére, melyen hűs szél boronálta a kopasz ágakat, és jól körülnéztem az idei helyem után.
Mert nem mindegy ám az, hogy hol áll az ember! Tavalyi helyem nem is volt szerencsés, de meg azóta nőtt is az erdő.
Hosszas tűnődés után azt mondtam:
– Itt! – és letettem puskám, hogy egy-két felesleges ágat levágjak. Nem volt ez túlságosan fontos, de ráértem, s ilyenkor fontoskodik az ember. Meg olyan kertészkedési láz fogja el. Szép simán levágni az ágakat, és formát adni a kis fának, hogy ne szívják holmi kajla ágak…
– No, öregem – szóltam a kis fához az operáció után –, most nézd meg magad – és körüljártam gyönyörködve, miközben egy szalonka az orrom előtt rebbent fel, és elsuhant a barna erdőben… – Ha nem lennél az első – néztem utána, amíg láttam –, most valami csúnyát mondanék. De az első vagy az idén, hát isten hozott! Azaz isten veled…
Biztonság okáért azonban marokra fogtam öreg puskámat, és felnéztem az égre, hogy ama bizonyos csillag villog-e már felém, irdatlan messzeségből jelentve az időt, melyben a húzás megkezdődik.
Halványan csillogott. Itt van hát az idő! Egy kis szél borzong az erdőn, és a tölgyek vörös levelei remegve susognak. Valahol egy fácánkakas békétlenkedik, és a rigók is fuvolázgatnak, mint ezt már annyian és olyan szépen megírták.
Nem szeretem, ha a rigók és sármányok és pintyek esti madaraknak képzelik magukat. Elég hosszú a nap, fütyörésszenek nappal! Fütyörésszenek reggel, mint ahogy az illik, de este – amikor a Vénusz tündöklő, zöld szemével lenéz erre a Trianontól piszkos földre –, este hallgassanak!
Imádkozzanak, és hajcsi! Ilyenkor nem szeretek mást hallani, mint hogy pssz… pssz… korrr… Azaz csak szeretném ezeket a dallamtalan hangokat hallani…
Erősödik a szél. A tölgy levelei peregve zizegnek, az ég sötétlilára válik,a hold kiflijében Szent Dávid legfeljebb okarinázhatna, mert ugyan hol férne el hegedűjével, és mind több és több csillag nyitja ki szemét a firmamentumon.
Egy bőregér libeg el felettem, felesleges izgalmat okozva, valahol harangoznak: este van.
No, még egy cigaretta – gondolom –, és ha azután sem hallok semmit, mehetünk.
Felvillan a gyufa, és – ó, én balga! – a fénytől félig vakon hibázok el egy hátulról jövő cvikket… Ha tíz másodperccel előbb vagy utóbb gyújtottam volna rá…! Csak tíz másodperccel!
Másnap nem láttam „semmit”. Mert, ugyebár, az nem számít, ha olyan süldő nyúl ugrik fel az ember mellett, melyet már a kutya alig tudna elcsípni. Ez azokban a zegernye időkben született, amikor azt hittem, egy darab nyúlfia sem éri meg a másnapot. S íme! Vidáman dobálja fenekét a kis süldő a gyalogúton, és öreges fortéllyal szinte eltörik, amint beugrik a gazosba.
Azt sem lehet „valaminek” mondani, hogy fülel az ember a mátyás-madár perlekedésére, és eláll a bokor mellett, mert: sosem lehet tudni… A mátyás okos madár – ha bennünket figyelmeztet. Ha minket árul el – akkor fecsegő, fészekrabló, disznó stb. Jelen esetben derék, jóravaló Mátyásnak bizonyult (nagy M-mel). Igaz, egy kis cincogással segítettem is a dolgon, mert rókára gyanakodtam.
Egy cicus volt. Ártatlan kis cicus, egy még nála is ártatlanabb békával a szájában. A béka, szegény, brekegve vitorláztatta ösztövér lábait, minden jobb jövő reménye nélkül, magam pedig egy billentéssel eltöröltem az útról a békát, macskát en bloc – hogy a kereskedelmi kifejezésekben való jártasságomról tanúságot tegyek…
A mátyás (kis m-mel, mert a mór, ugyebár, már megtette kötelességét…) rikkantott egyet, mintha azt mondta volna:
– No, ezt kézre adtam – aztán elszállt másfelé, amit nagyon okosan tett, mert kisfiamnak mátyásszárnyat ígértem a kalapjába a pótfácánfarok helyett, melyet valami pulyka vallott magáénak még a békevilágban…
Harmadnap megint semmi. Csend volt még a környéken is. Amikor a tompuló estében messze valahol dörren a puska, felajzódnak a csituló vágyak, remények. Mégiscsak vannak…! De ha ilyen süketen hallgat az este, elfelejtjük, hogy kankalin sárgul az utak mellett, bíbic jajong a tocsogók felett, és szinte az ősz zizeg a barkás ágak között.
Sötétben ballagtam hazafelé. A csillagok alatt egy gém kiáltott nagyokat, és a falu végén az egyik „kiskapuban” erőteljes „átkaroló” mozdulatokat figyeltem meg.
– Nono! Csak tavasz van azért…!
Egy darabig aztán nem mehettem.
Nem fájt a szívem túlságosan, mert nem jelentettek semmit, de nem is értem rá. Vadőrünk azt az érdekes megfigyelést tette, hogy amíg este alig mozdul valami, addig reggel elég tűrhető húzások vannak. Ezt a megfigyelést mások is megerősítették.
Mi lehet az oka? Talán a száraz erdő? A nappali felmelegedések talán csitítólag hatnak a szalonka szerelmi vágyaira, míg a hűvös párás éjjel felborzolja a vágyakat? vagy talán rájött, hogy a reggeli udvarlás sokkal veszélytelenebb szórakozás, mint az esti? Ez sem lehetetlen. Hiszen alig fordul egyet a csalitok felett, már gyilkos csattanások kiáltanak fel hozzá az esti szürkületből, míg – ehhez képest – milyen békések, csendesek a hajnali röpködések…
Azt is mondják, hogy a réteken elszórt égerbokrosokban, kis erdőkben sok a szalonka. Húzás is van. Ott még nem száradt ki a föld, és ez kell a hosszú csőrűeknek. Nem győződtem meg erről, de lehet, hogy igaz, sőt valószínű, hogy a vizenyősebb helyeken többen vannak, mint a zörgő, száraz erdőben.
Szalonkám azonban tegnapig nem volt egy darab sem. Tegnap aztán…
Szóval, tegnap vasárnap volt. Szép, tavaszi vasárnap, amikor a méhek a gordonkásabb hangjukat veszik elő, és a faluk harangjai átkiabálnak egymásnak ájtatos üzeneteket.
Ballagtam az erdőszélen, és gyönyörködtem a kankalinok átlátszó sárgaságában, mely valószínű a zöldből és a fehérből született, amikor felszállt előttem a madár. Lomhán, alacsonyan. Amikor a lövés elpattant, sziszegtem egy kicsit, mert egyrészt a szalonka vidáman ment tovább, másrészt a lövés irányában út is van, melyen járhat valaki, és…
Szóval, szidtam magam; a lövés irányából ekkor hangok hallatszottak…
Megdermedtem! Uram, csak most ne hagyj el! Talán éppen a szemébe ment… vagy a hasába… Hashártyagyulladás… Persze több gyermeke van… Jaj! Jaj! És már úgy éreztem magam, mintha a bíró előtt állnék: gondatlanságból okozott emberölés… egy esztendő börtön…
Valaki zörgött felém az erdőben. Jaj! Csak a lába legyen, vagy a karjába pár szem sörét…
Végre szétnyíltak az ágak, és egy kis ember törtetett felém nagy igyekezettel. Szinte vidáman.
– Meg tetszett lőni! – mondta. (Jézus, Mária! – suttogtam.)
– Hol, mutassa, hol…
– Ott, a fenyők alatt… Mindjárt hozza a gyerek… Fene hosszú csőre van… Gyere má, Jancsi!
Csodálatosan kisütött a nap. Hát nincs baj! Sőt még a szalonka is megvan! Megtöröltem a homlokom. (Két pengőt adok a Szent Antalnak!)
Kibújt aztán Jancsi is a szalonkával. (Itt van, fiam, cukorra!)
Az ember elő akarta adni részletesen az esetet, de már egyedül akartam lenni. Elküldtem hát őket. A szalonka aztán aggatóra került.
Beletellett félóra, amíg kihevertem a gondolatot, hogy emberbe lőhettem volna.
A másodiknál már vigyáztam. Ez is olyan öregesen kelt fel, s amikor az erdő fele fordult, elég magasan is repült, lelőttem. Itt már nem lehetett baj. Boldogan akasztottam a másik mellé.
A nagy lövöldözésre előkerült a vadőrünk is.
– Ez már igen! – mondta. Ez igen. Már kettő! Hazafelé tetszik menni?
– Igen – mondtam –, még itt a széleken megpróbálom.
– Tessék ám vigyázni – figyelmeztetett –, gyerekek járnak az erdőn, a kanász is itt legeltet… Könnyen megvan a baj.
Felmérgedtem.
– Ne oktasson engem! Tudhatja, hogy nem lövöldözök vaktában…
Velem ilyesmi nem eshetik meg. Én megnézem, hova lövök, és nyitva tartom a szememet.
Szóval lekaptam az öreget.
Hát nincs igazam?
Ma pedig viszek neki három pakli dohányt…
Hát nincs igazam?
(1936)
(Megjelent a szerző több korábbi kötete mellett a Szarvasbőgésen című kiadványban.)