Igazán érthetetlen! A fegyverkereskedők mindig panaszkodnak. Majd azt mondhatnám, hogy többet panaszkodnak, mint amennyit kereskednek. Szinte hajlandó volnék ezen botránkozni, ha nem hallanám másfelől azt, hogy a vadászok is panaszkodnak. Éspedig többnyire ugyanazok miatt a nehézségek miatt panaszkodnak, mint a fegyverkereskedők. És ha még azt is hozzáveszem, hogy a fegyverkereskedők bizonyára szívesebben kereskednének a panaszok helyett, már csak azért is, mert ez reájuk nézve sokkal előnyösebb volna, azt kell hinnem, hogy ezeknek a panaszoknak igenis van alapjuk, mégpedig nagyon komoly alapjuk. Ha valamit nem értek, ez csak az, miért kell olyan rendelkezéseket életben tartani, amelyek minden oldalról csak panaszt váltanak ki, sőt mi több, az államnak sincs belőlük semmi haszna. De vizsgáljuk csak meg kissé közelebbről a panaszokat! Azt mondják, nem tudnak lőszert eladni. Nem mintha nem akadna rá vevő, de ha bejön is a vevő a boltba, üres kézzel kell őt elküldeniük, mert nincs lőszervásárlási engedélye. A fegyvertartási engedélyt és a vadászjegyet mutatja, abban a hitben, hogy erre is lehet lőszert kapni. Aztán még csodálkozik, de talán haragszik is, amikor felvilágosítják, hogy pusztán csak a fegyvertartási engedéllyel és vadászjeggyel vadásznia szabad ugyan mindenféle vadra, amelyet a törvény megenged, de meglőni már csak akkor szabad a vadat, ha van lőszervásárlási engedélye is. Ennek hiányában csak úgy szabad vadásznia, mint ahogy a kisgyerek vadászik: ráfoghatja a puskát a vadra, s mikor megcélozta, azt mondhatja: Bumm! A vad, persze, ettől nem esik össze, de hát nem is az a lényeges. A lényeges csak az, hogy a hivatalos copf valamiképpen meg ne rövidüljön. Talán mióta a világ áll sem panaszkodtak annyit az emberek, hogy üres a zsebjük, mint manapság. Pedig én azt állítom, hogy mióta a világ áll sem volt annyi tömött tárca, mint manapság. Csak ott a bökkenő, hogy nem kékhasú bankóktól dagadozik, hanem a különféle igazolványoktól. Ha agyonütnének sem tudnám kapásból megmondani, hányféle igazolványt hordok állandóan a tárcámban, mert sohasem tudhatom, melyikre lesz hamarosan szükségem. Nem vitatom ezeknek az igazolványoknak létjogosultságát, mert valami hasznom mégis csak van belőlük, s mint józan állampolgár belátom, hogy valami rendnek kell lennie. De van közöttük egy, amelynek létjogosultságát a legjobb akarattal sem tudom megérteni. Ez a lőszervásárlási igazolvány. Mert nézzük csak! Vadászni akarok. Első kötelességem ugyebár, hogy fegyvervásárlási igazolványt kérek az illetékes közigazgatási rendőri hatóságtól, amely — nagyon helyesen — csak abban az esetben ad ilyent, ha teljesen megbízhatónak tart. Ha már most szerencsésen megvásároltam puskámat, újból csak a közigazgatási hatósághoz, rendőrséghez — kell folyamodnom, hogy az engedélyével immár megvásárolt fegyvert magamnál tarthassam és használhassam. Ezt megint csak abban az esetben kapom meg, ha az illető hatóság teljesen megbízhatónak tart. Most vadászjegyet kell szereznem. Ezt megint csak abban az esetben kapom meg, ha igazolványt tudok felmutatni, hogy a vadászjegy kiadható nekem. Ellenkező esetben az adóhivatal nem szolgáltatja ki. Ezt az igazolványt megint csak olyan hatóság állítja ki, amely illetékes annak megítélésére, hogy teljesen megbízható vagyok-e. Summa summárum tehát éppen háromszor igazolták hatóságilag teljes megbízhatóságomat, mire annyira jutottam, hogy vadászjegyem is van. Azt szeretném már most tudni, mi szükség van arra, hogy ugyanaz a hatóság negyedszer is igazolja megbízhatóságomat azzal, hogy lőszervásárlási engedélyt ad. Mert nézzük csak! Vagy megbízhatónak tartott az előbbi három esetben, s akkor fölösleges, vagy nem tartott annak, s akkor nem lett volna szabad kiadnia a vásárlásra, fegyvertartásra és vadászjegy-váltásra jogosító igazolványokat. Más szóval, ez a negyedik igazolvány már csak olyan, mint mikor az öregember motyog magában, s négyszer is elmondja: Mégis csak jó gyerek ez a Pista... Csakugyan jó gyerek... Hát jó gyerek... Igazán jó... Ez mind nagyon szép, s boldognak érezheti magát az, akit ilyen kitartóan dicsérnek. Csak azt az egyet nem értem, hogy miért kell még negyedszer is megdicsérni, hogy a három előzőnek hasznát vehesse! Mert vagy szívből jött az előző három is, és akkor fölösleges a negyedik, vagy nem, s akkor nem érdemli meg a negyediket sem. Ez már csak világos! Elismerem, közbiztonsági szempontból elsőrangúan fontos, hogy fegyver csak megbízható ember kezében legyen, s így teljes mértékben méltányolom is a közigazgatási hatóságoknak azt a törekvését, hogy megbízhatatlan elemek lehetőleg ne jussanak fegyverhez és lőszerhez. De legyen szabad arra utalnom, hogy a vadászoknak legalább is nagy hányada nem a deszperációk közül kerül ki, s amennyiben akadnának közöttük ilyenek, talán más módja is volna annak, hogy ne jussanak illetéktelenül fegyverhez és lőszerhez. Meg kell szigorítani a fegyvervásárlási, fegyverviselési engedélyeknek és a vadászjegynek kiadását. Ezzel két legyet lehetne ütni egy csapásra, mert egyrészt a komoly, a vadászattal igazán törődő vadászoknak teljesednek egy régi óhajtásuk, másrészt pedig az illetékes hatóságok is megszabadulnának egy fölösleges, az államnak semmi bevételt nem biztosító — mert hiszen a lőszervásárlási engedély kiállítása díjtalan! — munkától és papírfogyasztástól, így mindenki csak nyerhetne. Különben is legyen szabad rámutatnom arra, hogy a lőszervásárlási engedély haszna nagyon kétséges, s részemről sokkal megbízhatóbbnak tartom ebből a szempontból is a vadászjegyet, azon egyszerű oknál fogva, mert ez arcképpel is fel van szerelve, tehát a személyazonosság minden kétséget kizáróan megállapítható, s így lehetetlen, hogy illetéktelen visszaélhessen vele, ha netán a kezébe jutna valakié. A lőszervásárlási engedélyről ugyanezt nem lehet elmondani. Amennyiben pedig ez utóbbinak az a célja, hogy a hatóság mindig tudja, kinek a kezébe jutott lőszer, ugyanezt a célt a vadászjegy segítségével még megbízhatóbban elérheti, mert hiszen a kereskedő minden darab lőszerrel elszámolhat, hogy kinek adta ki, mert éppen az arcképes vadászjegy biztosítja, hogy a lőszer annak a kezébe került, akinek joga van vásárolni. Meg kell jegyeznem, hogy csak a vadászokról, illetve vadászfegyverekről beszélek, s egyáltalában nem az úgynevezett marokfegyverekről, tehát olyanokról, amelyek a közbiztonság szempontjából összehasonlíthatatlanul veszedelmesebbek, mint a vadászfegyver. Ezeknél — magam is azt vallom! — helyénvaló minden szigorítás, mert láthatatlanul hordható, alattomos fegyverek, melyek születésük pillanatától kezdve már arra vannak szánva, hogy emberéletet oltsanak. Minthogy sohasem tartoztam azok közé, akik mindenben csalhatatlanoknak tartják magukat, elfogadom, hogy a lőszervásárlási engedély okvetlenül szükséges, mert lehet, hogy a hatóságoknak olyan célból kell hozzá ragaszkodniuk, amelyet én nem ismerek. Mondjuk tehát, hogy a mai viszonyok mellett nélkülözhetetlen. Csak az a kérdés mármost, hogy mi alkotja a lényeget: a papíros-e vagy a rajta kiállított engedély. Minthogy azt már csakugyan nem hiszem, hogy a papírfogyasztás a fő cél, volna egy szerény indítványom, amelynek elfogadása esetén a külön lőszervásárlási engedély is megmaradhatna, de egyúttal a kereskedők és vadászok baján is segítve volna. A kereskedők és vadászok azt panaszolják, miért nem lehet a vadászjegy tulajdonosnak lőszervásárlási engedély nélkül lőszert vásárolnia, a hatóság viszont megköveteli a lőszervásárlási engedélyt. Miért ne legyen mindegyiknek igaza, amikor lehet? Nincs ennél egyszerűbb! A vadászjegyhátsó lapja üres: tessék azon kiállítani az illetékes hatóságnak a lőszervásárlási engedélyt? Ilyenformán a kereskedő is kiadhatja a vadászjegyre a lőszert, mert hiszen csak meg kell fordítania, a vadásznak sem kell erre a célra külön igazolványt magával hordania; a hatóság intenciója is érvényesül, mert hiszen a vadászjeggyel együtt a lőszervásárlási engedély érvényessége is lejár. Ez a kettő különben is szerves összefüggésben van egymással, mert egyik sem ér semmit a másik nélkül, s ha már a hatóság az egyiket kiadja, nem hazudtolhatja meg önmagát azzal, hogy a másikat megtagadja. Ha tehát ilyenképpen elválaszthatatlanok egymástól, miért ne legyenek teljesen elválaszthatatlanok?... Azt hiszem, hogy a legszőrszálhasogatóbb kritika sem minősítheti az ilyen módon kiállított engedélyt kevésbé megfelelőnek, mintha az külön papíroson van kiállítva, sőt feltétlenül jobbnak kell minősítenie, mert hiszen ezen a téren a lőszervásárlási engedély is arcképpel van ellátva, s így a vele való visszaélés meg van nehezítve. Megint csak a Vadászati Osztály vezetőjéhez fordulok kérésemmel, mert hiszen az ő szava többet nyom a latban, mint az enyém, tegyen ilyen értelmű előterjesztést, s ha sikerül elérnie, hogy a jelen keserves helyzet megszűnik és a vadásznak egy igazolvánnyal kevesebbet kell zsebében hordania, illetve eggyel kevesebbet lehet otthon felejtenie, meg lehet róla győződve, hogy sok-sok ember háláját biztosítja magának.