Már a postán volt Új feladatok című cikkem, — a kárpátaljai vadászat dolgáról beszélek benne — amikor hirtelen kétségem támadt.
Várjon nem érem-e majd el éppen az ellenkezőjét annak, amit szeretnék, és nem éppen ez a cikk fogja-e figyelmeztetni az üzletembereket arra, hogy új lehetőségek nyíltak? Legnagyobb kedvem lett volna a cikket visszakérni, de aztán mégis megnyugodtam abban, hogy az én dolgom csak a cikk megírása, az ellenben már a szerkesztőé, hogy beledobja a feneketlen elefántlábba, ha nem találja jónak. Elvégre ő a felelős. Mondom, ez a gondolat eloszlatta kétségeimet. De ha nem tette volna, akkor is eloszlottak volna néhány nap múlva, amikor egy kedves vadásztársam eljuttatta hozzám a Hétfő április 24-i számát, amelyben egy engem is érdeklő kis hírt karikázott be. Szól pedig a következőképpen : «Ötvenezer holdas vadászterületet bérelt egyik előkelő idegenforgalmi magánvállalkozásunk a visszatért Felvidéken és a Kárpátalján. Az új vadászterületek különösen idegenforgalmi szempontból fontosak, mivel számos olyan vadban bővelkednek, amelyek Csonkamagyarországon nem fordultak elő. A kárpátaljai vadászterületen még medvét is lehet lőni.» Hát ez csakugyan megnyugtatott. Inkább magamon csodálkoztam, hogyan is gondolhattam azt, hogy az aggódó szeretet megelőzheti az üzleti szimatot, és még bizonyos keserű elégtételt is éreztem, hogy lám, nem tapogatództam rossz helyen, amikor az idegenforgalmat említettem, mint amelynek szent nevében rátelepszik majd az üzlet a legértékesebb területekre. Egyelőre még csak ötvenezer holdra, de kezdetnek elég bíztató. Nem akarom megismételni, amit legutóbbi cikkemben írtam, de talán nem fog ártani, ha egyben-másban rávilágítok a dologra, éppen a fent idézett újsághír alapján, melyről fel kell tennem, hogy közlője illetékes helyről szerezte adatait. Ötvenezer holdról van szó, tehát igen jelentős területről. Megvallom, most még tájékozatlan vagyok arra nézve mennyire rúghat a visszatért országrészekben egy ilyen hatalmas területnek a bérlete, de ha csak megközelíti is a csonkahazában szokásos bérösszegeket, mindenesetre tekintélyes, sőt nagyon tekintélyes összegről van szó. És ezt a tekintélyes összeget egy magánvállalkozás fekteti be, helyesebben egy «idegenforgalmi magánvállalkozás». Talán nem is kell mondanom, hogy az idegenforgalom a fontos, mint mindig, valahányszor olyan magánvállalkozásokról van szó, amelyeket ennek a néhány esztendeje felkapott fogalomnak égisze alatt altruista intézményeknek lehet feltüntetni. Hiszen nem mondom, ha az állam, a főváros vagy egy-egy vidéki város minden alkalmas eszközt megragad, hogy idegenforgalmát növelje, ennek csakugyan van mindig altruista célja is, mert hiszen polgárainak jólétét akarja ezzel emelni. Ezt még csak vitatni sem lehet, mert a polgárok összessége képezi az államot, a fővárost, a várost, s így a saját jólétét emeli akkor, amikor polgárainak kereseti lehetőséget nyújt. Éppen ezért, ha azt olvastam volna, hogy akár az állam, akár valamelyik város bérelné, illetve használná fel ezt a hatalmas területet idegenforgalmának növelésére, el is hinném, hogy csakugyan ezt akarja elérni. Amikor azonban magánvállalkozásról van szó, józan eszem tiltakozik az altruista beállítás ellen. Bizony, akárhogy forgatjuk is a dolgot, magánvállalkozások nem azért szoktak alakulni, hogy másoknak engedjék át a hasznot. A magánvállalkozások nem azoknak a polgároknak az összességéből állanak, akik a kérdéses területen laknak, s így a befolyó busás haszon is inkább a vállalkozók zsebébe vándorol, mint a polgárokéba. Nem akarok igazságtalan lenni, s így elismerem, hogy csippel-csuppal jut ezeknek is valami, de azt már nem hiszem, hogy nekik jutna az oroszlánrész. Azt bizony megtartják maguknak a vállalkozók, és méltán, mert elvégre az ő pénzük forog kockán. Csak az a kérdés, hogy a közösség szempontjából nem volna-e hasznosabb, ha pénzüket nem vadászterületekbe, hanem valami másba fektetnék be. Erre vonatkozólag is nyújt egy kis ízelítőt az újsághír, amikor azt mondja: a kárpátaljai vadászterületen még medvét is lehet lőni. Tehát nem azt, hogy ott még van medve is, hanem medvét lehet lőni. Ez a mézesmadzag. Erről aztán eszembe jutott Fenczik Jenő dr. cikke, amelyben többek között védelmet kér a medvének is. Isten látja a lelkem, nem beszéltünk össze, és csodálatosképpen mégis találkoztunk a Nimród Vadászújság hasábjain: ő, aki ott élt, és én, aki csak hallomásból tudom, hogy lezüllött az ottani vadállomány, de találkoztunk abban a közös aggodalomban, hogy mi lesz akkor, ha a még meglévő vadállomány is elsatnyul, elpusztul kellő védelem híján. Nekem, aki talán sohasem kerülök el a Kárpátaljára, fáj ez a gondolat. Fenczik Jenő dr.-nak, aki ott élt és vadászott, még jobban fáj. Az idegenforgalmi magánvállalat ellenben azt ígéri, hogy ott lehet medvét is lőni. Neki csak az a fontos, hogy pénzes idegenek jöjjenek. A medve jövője mellékes. Avagy talán maga a medve is mellékes? . . . Ezt nem hiszem. Mert vagy komoly vállalatról van szó, amely meg is akarja adni, amit az idegennek ígér, és ebben az esetben a medve bánja a dolgot, vagy annyira komolytalan a vállalat, hogy a medvét csupán mint mézesmadzagot alkalmazza, ebben az esetben pedig az idegen bánja a dolgot, s vele együtt természetesen jóhírünk is. Ezt az utóbbit ellenben maga az idegenforgalmi magánvállalat sem akarhatja, mert ezzel maga alatt fűrészelné az ágat, s így marad az előbbi: az idegen meg is kapja a medvét, feltéve persze, hogy meg tudja fizetni, így azonban az a néhány medve — amelyből mindössze száz és egynéhány darab él még, és így az ötvenezer holdra nem valami sok juthat belőlük — hamarosan ki fog pusztulni. Mi lesz akkor? . . . Másik ötvenezer hold, amelyen még nem pusztult ki? . . . Üzleti szempontból legalábbis valószínű! Csak a medvéről beszéltem, mint amelyet az újsághír külön is megemlít, de ugyanerre a sorsra jutna minden értékes vad, ha kormányunk nem akadályozza meg idejében az üzleti szellem túlkapásait. Nem szabad hagynia, hogy magánérdek kedvéért elpusztuljon a nemzeti vagyon. A meglevő törzs nem képezheti idegenforgalmi csalétek tárgyát. A meglevő törzset nem szabad egy pillanatig sem veszélyeztetni azáltal, hogy magánvállalatok kezére adjuk, úgy kell őriznünk minden darabját, mint a szemünk fényét, s ha puska szólal meg, ennek csak abban az esetben szabad történnie, ha a tenyésztésből okvetlenül kizárandó egyedek selejtezéséről van szó. Ezt pedig nem lehet idegenforgalmi magánvállalatra bízni, mert a fizető idegen aligha fog megelégedni selejtes példánnyal. Ha ezt nem tesszük, úgy cselekszünk, mint a könnyelmű ember, aki elkölti tőkéjét, ahelyett, hogy okosan gyümölcsöztetné. A tőkéhez nyúlnunk nem szabad, mert úgyis kevés. Megbízhatatlan kézbe adnunk ugyancsak nem szabad, mert elveszhet. Sőt egyelőre még a kamatokat sem szabad felhasználnunk, hanem ezt is a tőkéhez, a tenyészállományhoz kell csatolnunk, s majd csak akkor szerepelhet vadállományunk megint mint idegenforgalmi csalétek, ha józan számítással mennyiségileg is, minőségileg is olyan szintre emeltük, hogy egy-két kapitális állat lelövése nem veszélyezteti már az állomány létét. Ne felejtsük el, hogy vadunk világhírű volt, és ha most ez a vad a mi kezünkön pusztul el, olyan szégyen lesz, amelyet aligha lehet majd kultúrfölényünkkel egy napon emlegetni.