Virágzó gyümölcsfák erdein át, lila, bódító illatú orgonasövények mellett utaztunk H. barátommal a hatvanas évek végső esztendeinek valamelyikén, május első napjának délelőttjén a Tiszántúlra, Békésbe, őzbakvadászatra.
Ott, az asztallap simaságú Alföldön, ahol az ég óriási boltozata látóhatártól látóhatárig ér, ahol a „pusztázó”-ballagó ember oly parányinak érzi magát, akár a hangya, nehéz, fekete, dúsan termékeny az anyaföld. Itt terem a Tiszavidék acélos búzája, kukoricája, a cukorrépa meg a lucerna, amely az őznek a válláig ér, csaknem eltakarja. Az ezernyi elszórt tanya és „nadrágszíj ”-parasztföld helyett manapság már csupa mezőgazdasági nagyüzem, ötven – száz hektáros, sőt gyakran még nagyobb tábláival. Egykor, a tanyavilág idején, ezek a területek nem nyújtottak alkalmas élőhelyet az őznek – főképpen a sok zavarás miatt. E vidék legtöbb helyén – ahol nem voltak nagybirtokok – egyáltalában nem is ismerték az őzet. Azután – úgy a hatvanas évek elején – általános lett a nagytáblás mezőgazdasági nagyüzem, elárvult a tanyák nagy része, lakatlanná vált, végül le is rombolták őket – alapjában megváltozott az élőhely. Nem járt többé ember, fogat, kutya mindenfelé a határban, nagyobb nyugta lett a vadnak, és kitűnő élelme. Így az őz fokozatosan megtelepedett és szaporodott mindenfelé – hiszen most már az egész terület nagyon alkalmassá vált a számára. Állandó vad lett belőle, mert itt nemcsak nyugalma és jó kosztja van, hanem tavasztól őszig, a termés betakarításáig a gabona- és kukoricatáblák kitűnő takarást is nyújtanak neki. Ha pedig ősszel pusztává válik a mező, nagy csapatokba összeáll, és a tavaszi ellésig, agancstisztításig sztyeppei vad módjára, csapatosan él. Így biztonságban érzi magát a nagy vetéseken, őszi szántásokban, hiszen sok kilométernyire ellát, ellenség észrevétlen meg nem közelítheti. A legtöbb alföldi területen nincs is erdő, ahová zimankós időben, nagy havas télben oltalmat keresve bemenekülhetne, legfeljebb csak egy-egy szélvédő fasor, erdősáv. Így az alföldi őzek zöme kifejezetten mezei vad – erdőt talán sohasem lát!
Ezeken a valaha „őzmentes” területeken az újonnan betelepült őzállományban – mindaddig, amíg kevés volt belőle – természetes volt az ivararány, no meg akkoriban alig vadászták őket, meg-öregedhettek a bakok kedvükre – nagy számban termettek az igazán kapitális bakok.
Az egyik ilyen Békés megyei, búzával, erős őzbakokkal és fácánnal-nyúllal gazdagon megáldott, a szarvasi vadásztársaság kezelésében levő, vagy húszezer holdnyi területen próbálkoztunk először.
De miért kell rögtön május elsején megkezdeni az őzbakvadászatot, az augusztusi üzekedés előtt meglőni a nagy bakokat, amikor azok még csapzott téli szőrüket viselik, és agancsuk sem olyan érett, fényesre fent, simára csiszolt, mint nyár derekán? Persze szebb, különb vadászélményt nyújt a sima, rőtvörös nyári csuhájában pompázó őzbak elejtése! De itt, az alföldi mezőségben a nyári őzbakvadászat vajmi kevés eredménnyel kecsegtet. Mert a tengernyi síkságon élő mezei őzet csak addig találhatja meg és ejtheti el a vadász – de addig meglehetősen biztosan –, amíg a gabona szárba nem szökik! Ameddig nincs takarása a mezőn. Mert úgy május tizedike táján a végeláthatatlan búzamezőben a gabona magas szára már eltakarja az őzeket, a lucernákat pedig, ahol addig főképpen tanyáztak, levágják a kaszálógépek – eltűnnek az őzek! Ha nagy szerencséje van a vadásznak, ezután legfeljebb csak egyik-másik bak koronás fejét láthatja meg a hullámzó gabonatengerben – de lapockáját lövésre már nem kínálja ám! Az aratásig a gabonában laknak, júliusban pedig már olyan magas a kukorica, hogy nagyszerű takarást ad az őzeknek – késő őszig csak véletlenül látni egyet-egyet a takarmányban legelni, útszélen csipegetni, rekkenő nyári délelőttön nyurga sutáját űzni-hajtani.
Amikorra pedig ősz derekára letakarodik a kukorica, ismét kopár lett a határ, és előjönnek megint az őzek – tilalom van a bakra, mert fejdíszét elvetette már.
Persze ez a májusi őzvadászat veszélyes lehet az állományra, ha nem takarékoskodunk eléggé a bakjainkkal. Elegendő a májusnak ez az első tíz napja is ahhoz, hogy tönkrelőjük az őzállományt – túlságosan sok erős bakot vegyünk ki –, s nem marad utánpótlás! Szerencsére vigyáznak az őzbakokra a vadászati hatóságok és maguk a vadásztársaságok. Mert ha egy-egy ilyen tizenöt-húszezer holdas, három-négyszáz darabos őzállományú területből május elején mondjuk kettő-három kapitális, öreg, érett bakot meglövünk, a többi öreg bakot meg a fiatalabbját pedig meghagyjuk utánpótlásnak, valamint leendő őzgenerációnk apjának, ezzel nem csorbítottuk az őzállományunkat. Lőhetünk még gyenge testű fiatalokat, hitványokat, néhány rendellenes, csúnya agancsút is, de nagyon takarékoskodnunk kell a bakokkal! Főként a tetszetős agancsú, fejlődésre képes fiatalokkal és a közepes korúakkal. Legyen sok utánpótlás, amely megöregedhet, agancsát vénségére, nyolc-kilencéves korára kapitálissá fejlesztheti. Mert ha túlságosan sok erős, öregebb meg közepes korú bakot lövünk, és ezek hamar elfogynak, „elfiatalodik” az állomány, éveken át hiányozni fog a lőhető, öreg korosztály!
A háromórás autózás hamar eltelt, sok mondanivalónk volt egymás számára, hiszen bőgés óta nem találkoztunk. Pontosan az előre rögzített időben érkeztünk a városszéli Körös-hídhoz, ahol a vadásztársaság vadászmesterével volt találkozónk. Ott a híd mellett a halászcsárda – le is ültünk azon nyomban a finom halászléhez.
Ismerkedtünk, méricskéltük egymást ebéd közben – ahogy ez vadászembereknél már szokásos. Az rögtön kiviláglott, hogy a vadászmester nemcsak érti a dolgát, hanem ismeri a bakjait is.
Elmondta, hogy az egyik távol eső területrészen, a Rózsáson fogunk vadászni, mert ott négy „erős” bak is van. Azokból válogathatunk, kettőt lőhetünk. Hogy az „erős” jelző alatt pontosan mit értett, azt nem bírtam belőle kihúzni. A becsült agancssúlyra vonatkozó kérdéseimre csak hamiskásan mosolygott.
Ebéd után nyomban felkészültünk a vadászatra. Ebben az időszakban ugyanis a mezőn az őzek nappal is mozognak, láthatók még délidőben is. Délután háromkor ezért a vadász már mindig kint van a területen, reggel is tíz-tizenegy óráig barkácsol. Igen, barkácsol, mégpedig leggyakrabban a régi szokás szerint lovas fogattal. Nemcsak azért, mert a jószerint takarás nélküli terepen a gyalogos vadászt nem várja be az őz hosszú golyólövésre sem, hanem azért is, mert olyan nagy távolságokat kell bejárni, hogy gyalog semmire se jutna. Manapság ugyan már a lovas kocsi is szokatlan a vadnak, nem úgy, mint a mezőgazdaságban használatos, határjáró gépek, vontatók. A vadászkocsi előnye még az is, hogy rajta magasabban ülve, nagyobb területet belát az ember; a lövésnél pedig fontos, hogy magasabbról lőjön a vadász. Így a lövedék a vad mögött a földbe csapódik, és nem veszélyezteti kilométerekre a „hátországot”.
Jó félórás autóút után jutottunk a ránk várakozó vadászkocsihoz, azzal pedig széles dűlőúton kocogtunk nagy táblák között egy csatorna hídjáig, ahol a terület hivatásos vadászával találkoztunk. Ő már kora reggel óta erről a magasabb posztról figyelte a környéket és az őzbakokat. Ugyanis itt, a környező táblákon tartózkodott kettő azok közül az erős bakok közül, amelyeket meg akartak nekünk mutatni.
Bizony nagyon őznek való táj ez! Balra tőlünk sekély táplálóárokkal átszeldelt rizsföld, amelyet azonban ez évben „pihentettek”, ezért szárazon állt, és herefüves keveréket vetettek bele; csatlakozott hozzá egy óriási tábla friss vetésű borsóföld, amely persze még csak sorolt, és a vadnak semmiféle takarást nem nyújtott. Az úttól jobbra azonban szinte végtelen lucernatábla terült el, rajta ebben az időben már kétarasznyi magas növényzettel, amely teljesen eltakarta a fekvő őzet, és az állónak is csak tenyérnyi része látszott ki belőle a háta vonala alatt. A lucernatábla mögött akácos erdőcske zárta le a látóhatárt. Ebben a lucernatáblában „lakott” az a bak, amelyet a csupán hatszoros nagyítású messzelátót használó vadász nyolcasnak mondott.
A lucernához dél felől szintén hatalmas búzatábla csatlakozott, ehhez pedig egy lóhereföld, amelyet sással-gyékénnyel benőtt szélű, sekély vízlevezető árkok osztottak fel több szakaszra. Itt meg a búzában tartózkodik állítólag a másik erős bak. Ez igencsak hihető is volt, hiszen itt az őzek tavasz idején a nagy takarmánytáblákban vagy azok közvetlen közelében tanyáznak, és az ilyet jószerint el sem hagyják mindaddig, amíg kellő takarást nyújt, azaz le nem kaszálják.
A vadász megfigyelőhelyéről rögtön látunk néhány őzet a lucernában és a rizstelep magas füvében. Most már azután számomra is megjött az idő, hogy vadászmesterségemet előszedjem. Az én messzelátóm távolabbra és jobban hordott, mint helyi kollégámé, mert én mezei területeken is – ahol távolra elláthat a vadász – mindaddig használom a hegyi vadászok jól ismert, kihúzható spektívjét, ameddig a növényzet el nem fogja a kilátást. Tavaszi időben tehát állandóan összetolva a zsebemben hordom. Alig arasznyi hosszú, fél kilónál nem nehezebb, nagyítása pedig húsz- és negyvenszeres között változtatható.
Persze, sok a hátránya ennek a szerszámnak: nagyon kicsi a látómezeje (minél nagyobb a nagyítás, annál kisebb), eléggé körülményes a kívánt távolságra élesre állítani, nagyon remeg az ember kezében (persze a remegés is a nagyítással növekszik), ezért csak feltámasztva lehet használni, szabad kézből nem, végül pedig: nagyon kevéssé fényerős, csak jó világításnál használható.
Ezzel szemben viszont igen sok az előnye, amelyek az alföldi vadász kezében is nagyon használhatóvá teszik: amilyen távolságról szabad szemmel meglátod az őzet, annyiról a messzelátó segítségével megmondhatod, bak-e vagy suta, sőt még azt is, hogy ha bak, alakja, „figurája” szerint érdemes-e megközelíteni. Ezzel rengeteg időt és fölösleges kocsizást takarítunk meg. Ezenkívül a közismert prizmás messzelátóval – még ha az nyolc- vagy tízszeres nagyítású is – az őzbak agancsát legfeljebb százötven–kétszáz méternyi távolságról lehet több-kevesebb biztonsággal meghatározni. Ez igen nehéz feladat, gyakran téved a vadász az agancs taksálásánál, a bak korának becsülésénél. Minél jobb a messzelátója – és persze minél nagyobb a gyakorlata –, annál ritkábban esik ez meg vele. De megesik, velünk is megtörtént ez alkalommal. Lefelé tévedtük az agancs becsülésében, alábecsültük. Ez az örömtelibb, de sajnos lényegesen ritkább eset. Pedig a „spektívvel” fenti távolságra – és még messzebbre is, golyólövés határáig – nemcsak az agancsot tudom részleteiben és alaposan szemügyre venni, hanem még a bak „arckifejezését” is. Mert erre adok legtöbbet a bak korának meghatározásánál.
Így azután H.-val hasra feküdtünk egy közeli szalmakazal tetején, és messzelátóinkkal apróra végigböngésztük a környéket. A „rizsföldön” legelt egy bak, az nem mutatott rossz agancsot nagy távolságról sem. Egyetértettünk azonban abban, hogy a bak nem eléggé öreg, és bár ágai hosszúak és agancsa magas, a szárak mégsem elég vastagok. Fejlődőképes bak tehát, még kímélendő. De ettől eltekintve nekünk ennél sokkal nagyobb agancsú bakra fáj a fogunk, ennek az apjára vagy még inkább: öregapjára – mármint ami a fejdísz nagyságát illeti.
Amit egyelőre a lucernában láttunk, azok suták, „gyerekbakok” voltak, meg egy fiatal hatos is – magányosan, kettesben vagy hármasával álldogáltak-legelésztek. A fekvőket persze nem láthattuk, hiszen a bak agancsának hegye is alig látszott a növényzettől. A téli nagy csapatok régen felbomlanak ilyenkorra, a suták ellésre készülődnek, és már leginkább egyesével járnak, a fiatalja kisebb csoportokban, a bakok pedig már elfoglalják és uralják „körzeteiket”.
Az őzek persze sűrűsödnek, csoportosulnak a takarmánytáblákon – ilyenkor a legjobb a legelőkön –, egymás útját gyakran keresztezik, így hát nagy a forgatag, gyakran űzik-hajtják egymást a bakok, a betolakodókat elzavarják két-három táblán át, messze túl a territórium határán.
De nézzük csak! Éppen most állt fel egy bak a lucernában, jó ötszáz méternyi távolságra. Testre erős, zömök, nyaka vastag. A messzelátó pedig alapos szemrevételezésekor hosszú ágú, nem túlságosan magas agancsot mutat, de „sötét a füle köze”! Régi jó tapasztalat, hogy azok a bakok, amelyek ezt mutatják, a valódi vastag agancsúak, a kapitálisak. Amelyeknél a vadászt az a bizonyos, az életben csak ritkán adódó nagy meglepetés érheti – már ami a trófea kiválóságát illeti. Ha azonban nézegetni kell az agancsszárak vastagságát, ha nem tudja bizonyosan, nem látja tisztán, hogy elég vastag-e az agancs – akkor inkább ne lőjön, a szárak mindig vékonyabbak a véltnél, és csak csalódás éri. Jobb is akkor, ha életben marad a bak, hacsak nem olyan öreg, mint az ország útja, még javíthat agancsán a következő években.
Nem soká tétováztunk tehát, gyerünk közelebb hozzá, ezért érdemes bekocsizni a lucernába! Ilyen messzeségből is kétségkívül megállapíthattuk, hogy a bak öreg és érett a golyóra.
Mire azonban összeszedtük a cókmókunkat, és felkászálódtunk a kocsira, hogy a közelébe hajtsunk, a bakot mintha elfújta volna a szél a láthatárról: néhány harapás után nyilván ismét lefeküdt a zöld tengerbe. Tudtuk, hogy mely irányban tűnt el. Gyerünk!
Persze a gazdának minden haja szála égnek áll, ha meglátja a kocsicsapát a takarmányban. Ezzel azonban nagy kár nem esik, mert a letaposott növényzet rövid pár nap alatt ismét felegyenesedik, eltűnnek a csúf kocsinyomok. Szerencsére a gazdálkodók között is akadnak szép számmal vadászok, tudják, hogy a végeláthatatlan táblákban csak ilyen módon kapható a kiszemelt őzbak lövésre. A megjelölt irányba tartottunk tehát – a lucerna csaknem a lovak hasáig ért –, és abban reménykedtünk, hogy a bak majd feláll a kocsi előtt, és ha nyomban el is ugrik, csak megáll előbb-utóbb, megnézhetjük pontosan, esetleg lőhetjük is.
Felkel egy suta, utána még egy, de a bakot nem pillantjuk meg, agancsa világos hegyét sem, semerre sincs. Pedig itt kell lennie, ezen a tájon, ahol két szoba nagyságú folt virágzó vadrepce sárgásan virít, mint két sziget a lucernatengerben. Keresztbe-kasul kocsizunk, a baknak híre-pora sincs! Ez bizony eltűnt! Időközben kiváltott innét! – mondják a vadászok és a kocsis. Én azonban egész idő alatt erősen figyeltem a tájat, bizonyosan nem kelt még fel a bak, nyilván, akár a nyúl, lehúzódott a lucernában. Öreg bak módjára, amely gyakran így tűnik el a vadász elől: még fejét is lehúzza, úgy sunyit, hogy az agancsa hegye sem látszik.
Tovább keressük tehát, de most már tervszerűen. Az irányban nem tévedhettem, a távolságban azonban igen. Ezért a meghatározott irányt mindig keresztezve, fel s alá kocsizunk a lucernában...
Nicsak! Alig húszlépésnyire a lovak előtt hirtelen felugrik a bak – mint amikor lapuló nyúl ugrik ki vackából –, és lapos vágtaugrásokkal rohan jobb felé. H. leugrik a kocsiról, és lövésre készen a sárhányóra támasztja puskáját, mialatt jómagam igyekszem a bakot alaposan szemügyre venni. Most azonban csak a nyakamban lógó prizmás messzelátóval. Ez az, amit messziről láttunk: öreg bak, nagy bak, a szárak is vastagok. Eleget láttam tehát, de lőni nem lehet, mert a bak még mindig rohan, már százlépésnyire, százötvenre, azután lassul, vigyázz! – hamarosan megáll most már, száznyolcvanra lehet, azután két rövid ugrást tesz, éles fütty hasít feléje két ujj közül – megáll erre a bak keresztben, és felénk néz. Háta vonala alatt testéből csak tenyérnyi csík látszik ki a lucernából. Szempillantás múlva pattan a lövés, és látjuk, hogy hajszálnyival a lapocka fölött szántja a golyó a lucernát a bak mögött! Egy szívdobbanásnyi ideig még áll és néz a bak, aztán – uzsgyi, vesd el magad – neki a látóhatáron sötétedő erdősávnak. Ezt ugyan ma már bizonyosan nem látjuk többé!
Hát persze, ha magas takarásban áll a vad, gyakran megtörténik, hogy önkéntelenül túlságosan magasan „fog célt” a vadász, és föléje lő! Ezt igen gyakran tapasztaltam. Meg is tanultam alaposan: hasonló esetben mélyre kell fogni, csak nyugodtan a testből látható csík alá, bele a zöldbe, oda, csak a lapockája mögé.
A nap még magasan áll a látóhatár fölött, és odaát a búzatáblában is ismernek egy erős bakot, próbálkozzunk hát meg azzal.
Körülkocsizzuk a hatalmas táblát, jó félóra hosszat is eltart, de néhány nyúlon és temérdek fácánon kívül – legtöbbnyire kakasok, mert a tyúkok már kotlanak – semmit sem látunk. Magasra is nőtt a búza, a fekvő őzek alig látszanak ki belőle.
Már a tábla negyedik oldala mellett járunk, amikor alig nyolcvan lépésnyire a kocsitól észrevesszük egy őzagancs fehér végeit a vetés haragoszöldjében. Állj! A bak erre még azt a szívességet is megteszi, hogy hosszú nyakkal figyel fektében felénk, mert agancsa most már a koszorújáig kilátszik, a felénk hegyezett füleivel együtt a vetésből. Megmutatja teljes agancsát, de semmi többet. Rásüt a nap, a legjobb világításban nézegetjük, minden rücske-gyöngye látszik. Alaposabb szemügyre vétel céljából még a hússzoros nagyításra állított, kihúzható messzelátót is kézbe veszem. Érdemes ám! Mert kapitális a bak, ahhoz csakugyan nem fér kétség. Nagyon magas az agancs – huszonnyolc centire taksáljuk a szárak hosszát –, a szárak végig egyenletesen vastagok, kívül, sőt még elöl is igen dúsan gyöngyözöttek, koszorúja mint a valódi koszorú öleli körül a szárakat. Azt egyelőre nem láthatjuk, milyenek az ágai, mert a bak mereven néz felénk. És ezzel a hatalmas aganccsal fiatal sem igen lehet! Persze lövésre nem gondolhatunk, még oldalról is meg kell néznünk az agancsát, álltában meg az alakját, fejét-nyakát, hogy hát valóban eléggé öreg, érett-e. Egyelőre tehát csak várunk, mit tesz a bak, mire határozza magát, és azalatt latolgatjuk, hogy vajon hány grammot is nyomhat az agancsa. Mindketten vita nélkül négyszázötven gramm körülire becsüljük, húsz-harminc eltéréssel le- vagy felfelé a fajsúlya szerint – annyi az ilyen erős baknál mindig lehet.
Öt perc biztosan elmúlt már, de a bak meg sem mozdul. Megpróbáljuk felkelteni. Hiszen látatlanban fejbe csak nem lőhetjük – vadászhoz nem illő az, de meg nem is látszik még a homloka teteje sem. Füttyögetünk tehát, kiabálunk, ugatunk, tapsolunk – semmi. A bak csak mereven figyel felénk, meg se rezdül. Végre megmozdítja a fejét, oldalt fordítja – hosszú, fehérre csiszolt ágak világítanak elöl is, hátul is –, aztán, mintha felrántanák, felugrik, egyben fordul is, és rohanvást szalad vagy kilométernyi távolságra megállás nélkül!
Amikor azonban a bak fektéből felugrott, fordult, és oldalról-hátulról láttuk az agancsot, mindketten villanásszerűen felismertük, hogy az egészen kiváló, hatalmas. Utánahajtunk persze a meg-megálló, lassan tovavonuló baknak, közben többször megállva, hogy ha nagy távolságról is, de szemügyre vegyük. Bizonyos, hogy a bak öreg és érett, de csodálatosképpen messziről nem mutat az agancs olyan hatalmasat, mint az imént közelről.
Meglőnénk persze, de nem tart ám ki a kocsinak, ebben a nagy, széles mezőben pedig gyalog semmire sem mennénk vele. Lőtávolságon messze-messze túl van, de ügetésben egyre távolodik kocsinktól, azután minden látható ok nélkül nekiiramodik, és átszalad a búzából a heretáblába. Ott talán majd könnyebben megközelíthetjük a táblát átszelő árkok mögött. A bak egyre távolodik – a kocsin állva követem a messzelátóval, mert már egy kilométernél is jóval messzebb van tőlünk. Azután balra fordul – több őz van arrafelé, oda tart hozzájuk –, összekeverednek, és elvesztem szem elől. Gyerünk utána!
Később a kocsiról észreveszek egy egyes őzet, amely tőlünk nagyon messze, bal kézre, a búzában szalad. Ilyen távolságra remeg a levegő, de a messzelátó így is magas agancsot, inkább csak „emeletes fejet” mutat. Ez bizony alighanem a mi bakunk, amely üldözői előtt nagy ívet kanyarított, és immár ismét a régi helye felé tart, a búzatábla északnyugati sarkába. Még néhány száz lépés, aztán meglassul a bak, megáll, pár lépést még megy, pillanatra ismét megáll – és nyomtalanul eltűnik a porondról. Ravasz, vén bak módjára akart hát kifogni rajtunk, miután csaknem körbejárt, nagy hirtelen lefekszik, hogy így rázza le üldözőit. Még szerencse, hogy a búzából agancsa akkor is kilátszik, ha a fejét lehúzza!
Tudjuk az irányt, arrafelé hajtunk, de soká kell keresgélnünk, fel s alá kocsiznunk, mire valamelyikünk felfedezi az agancs hegyeit a vetésben. A bak úgy lapít, akár a nyúl. Még a nyakát is behúzza most, hogy észre ne vegyük! Hatvan–nyolcvan lépésnyire oldalvást hajtunk el mellette – meg sem mozdul. Vissza, kissé közelebb. Aztán megállunk, a vadász lövésre készen. Megint a legkülönfélébb hangokat hallatjuk, amelyekről gondoljuk, hogy egy őzbak érdeklődését felkelthetik. Persze sejtjük, hogy ismét úgy fog majd ki rajtunk, hogy amikor végre már nem bírják idegei a további lapítást, felugrik és uzsgyi! – vesd el magad!
Valamit csak kell tennünk, nem nézhetjük napestig az agancsa két hegyét! Ismét végigzongorázzuk a tapsolástól az őzriasztásig a hangok összes skáláját, de a bak nem mozdul meg, csak akkor, amikor valamelyikünk leszáll a kocsiról és oldalazva tart feléje. Ekkor azonban persze meglódul – futtában meg nem szabad ilyen hatalmas bakra lövöldözni –, de nem is gondol megállásra. Egy szuszra átszalad ismét a hereföldre, és a távolban eltűnik a szemünk elől.
Bizony, gyakran még az alföldi síkon is nehéz az öreg bak eszén túljárni. Ezzel a furfanggal mindig megmenekül előlünk. De követnünk kell, megpróbáljuk ismét megtalálni. Talán már legel, talpon lesz, és valahogyan be tudjuk majd cserkészni, vagy hosszú golyólövésnyire kitart a kocsinak.
Amikorra menekülésének irányát követve ismét a lóhereföldre érünk, a nap már a látóhatár felé hajlik, és több irányban látunk legelésző őzeket. Bizonyosan köztük van a keresett bak is valahol, csak meg kell találnunk. A világosság már nem tart sokáig! A „hosszú távcső” mutat is egyet nagyon messziről, amelyik magas agancsa és testformája szerint az lehetne, de biztosan még nem ismerhetem fel. Innét, majd amonnét kerülve, azután végre lőtávolságnyira van tőle a kocsink. Bajos dolog így a kocsiról a spektívet használni, mert ha valamelyik ló csak a fejével vagy a farkával csap egyet, a térdemre támasztott szerszám látómezejéből azonnal kilódul a bak. Végül azonban kétséget kizáróan megállapítom, hogy ez másik bak, ennek mélyebben tűzött a szemága, az agancsa is rövidebb, ámbár feltétlenül kapitális ez is. De gyengébbnek látszik az üldözöttnél meg az azelőtt elhibázottnál is, korát nem becsüljük öt-hat évnél többre, így feltétlenül meg kell még hagyni. De egyébként is, ezúttal csak a „mi bakunk” érdekel bennünket...
Ide-oda járunk hát a kocsival az árkok mentén a nagy táblában. Egyszerre egy sásos árkon túl meglátunk egy bakot, amely már felénk figyel, és azonnal elugrik, amint a kocsi megáll. Hátulról látjuk az agancsát, és azonnal felismerjük, hogy ez a keresett. Nagy ívet vágva, rohanvást kanyarodik, hogy a kocsink előtt átszaladva, a túlsó oldalra kerüljön. Hajtunk, amennyire a lovak bírják a futást, hogy elvágjuk az útját, akkor talán egy pillanatra megáll, és alkalmat ad a lövésre. De megelőz bennünket, aztán még néhány száz lépést szalad, és akkor tétovázva megáll a herében. Nem tehetünk egyebet: várnunk kell, vajon mire szánja rá magát!
Most már megnyugszik a bak, hiszen „vacsoraidő” van. Kissé még tovább húz, azután nekikezd legelészni. Világos, hogy kocsival nem megyünk semmire, nem várja be a fogatot semmiképpen. De itt alkalmas végre a terep ahhoz, hogy gyalog cserkészve próbáljuk belopni. Itt valamelyes takarást nyújtanak a sással benőtt árokpartok. Addig előrehajtunk tehát, míg a bakot elfedi a sás, leszállunk, a kocsi pedig továbbmegy. Viszem magammal a hosszú hegyi cserkészbotot, az a síkságon is nagyon használható puskatámasz.
Kedvező széllel, meggörnyedve oda is jutunk a bakhoz legközelebbre eső árokhoz, de onnét azt látjuk, hogy az időközben legelészve odább ballagott, és ismét túlságosan messze esik a lövéshez. De most, úgy látszik, nekünk kedvez a szerencse, mert a túlsó árkon is átmegy, és most ennek takarásában tűnik el. Ismét görnyedten tesszük meg a következő kétszáz lépést a másik árokig. Most talán már végre sikerül: amint óvatosan felemelkedünk takarásunk mögül, azonnal meglátjuk a bakot. Vagy százötven lépésnyire, legelgetve ballag elfelé. Nagyon óvatosan, csak akkor mozogva, ha a bak feje lent van, készülődünk a lövéshez. A cserkelőbotot H. előtt a földbe szúrom, ahhoz fogja hozzá a puskát, magam pedig úgy állok jobbra mögéje, hogy a bal vállamra támaszthassa a jobb könyökét. Ha ugyanis nincs a puska feltámasztására más lehetőség, és állva kell lőni, ez a legjobb, legbiztosabb puskatámasz. Lövésre készen volnánk pillanatok múlva, de a bak amarra ballag. Nem merek ráfütyülni, mert hátha azonnal elugrik – várunk tehát, míg legelés közben keresztbe fordul. Na most! Visszatartjuk a lélegzetet, aztán dörren a lövés. De a bak éppen akkor tesz egy lépést előre, így a golyó hátracsúszik! Tompa, puffanó golyóütés, a bak felpúpozza hátát – kár, ez bizony jobb lövést érdemelt volna! –, nehézkesen elugrik, aztán rögtön lépésbe esik, terpesztett, merev lábakkal botorkál tovább, majd hirtelen lefekszik.
Szenvedéseit meg akarjuk kurtítani, ezért a puskáról levesszük a célzótávcsövet, és azonnal elindulunk feléje. Ezen a nagy síkságon semmiképpen sem tűnhet el a szemünk elől!
Néhány lépésnyire odamegyünk a nagybeteg bakhoz. Megáll a szívverésem, olyan vastagok a szárak, hatalmas az agancs! Ilyen közvetlen közelről már látni ezt. Villámgyors nyaklövés után levett kalappal lépünk hozzá. Hatalmas agancsát először szótlanul, megilletődötten csodáljuk: ritka pillanat ez, egy vadászélet csúcspontja! Nem is kétséges, hogy H. sok-sok bakja közül ez messze a legerősebb, de jómagam, aki negyven esztendőnél hosszabb időn át hazánk legkiválóbb őzes területeit jártam, és sok száz őzbak elejtését értem meg, én sem térdeltem soha ilyen erős bak mellett!
Furcsa, hogy mennyire csalt az agancs. Csak abban a pillanatban, amikor a bak első ízben a kocsi közelében kelt fel, sejtettük igazi méreteit – bár megkíséreltük, hogy különböző távolságokból pontosan megbecsüljük. Az agancs messzebbről nem mutatott ilyen óriásit. Ezt csak azzal magyarázhatom, hogy hatalmas méretei, a hosszú szárak és ágak mellett fel sem tűnt a vastagsága. A nemes forma, a dús gyöngyözés és a pompás koszorúk teszik teljessé ezt a kivételesen remek őzagancsot.
A kifőzés után ismét meglepetésben volt részünk, mert homlokcsonttal szárazon hatszáztizenhárom grammot nyomott!
Annak az esztendőnek, amelyben kivételesen erős bakok termettek, a második legerősebb bakja lett, a Világkiállításon pedig a magyar őzbakok között a tizedik helyet foglalta el, csaknem 170 nemzetközi pontszámával.
Részlet a szerző Minden nap vadásznap című kötetéből.