Az alábbi részletet Csathó Kálmán Vadászzsákmány című könyvéből idézzük. Ez a 84 éve először kiadott történet játszódhatna a napjainkban is, akár írhatta volna valamely kortárs vadászírónk, de a közlése ma már bajos dolog, mert az interneten gyülekező inkvizítori társaság nem igazán tűri az őszinteséget.
Még sötét van, de már egy negyed órája nyitott szemmel fekszem az ágyban. Hallgatom a fülemülét. Itt szól valahol az erdő szélén, halkan, lágyan, mintha altatódalt énekelne a párjának. Meg-megszakítva, csak egy-egy verset, ami úgy száll be ide hozzám a nyitott ablakon keresztül, mintha nem is hang lenne, hanem illat, a tavaszi erdő illata. Éppen olyan hódító, és éppen olyan édes is. Hogy mitől édes ilyenkor az erdő illata? Az utolsó ibolyától és az első gyöngyvirágtól. Mert ez az a hét, amikor találni mind a kettőt.
Jó is volna ilyenkor, ha költő lennék – így tűnődöm –, és nem vadász. Milyen szépeket gondolhatnék most a tavaszról, az ibolyáról, a gyöngyvirágról és a fülemüléről! De mert vadász vagyok, mindezt csak úgy mellékesen veszem tudomásul, és az eszem egy öreg őzbakon jár, amelyet az este láttam a Kerek-hegyen. Az agancsát nem tudtam ugyan jól megnézni, de Feri, a vadőr azt állítja, hogy kapitális. Hát majd meglátom! Mert most tüstént fel fogok kelni, mint vadászhoz illik. Persze, ha költő vol¬nék, akkor nyugodtan tovább alhatnám!
– Jó reggelt kívánok! Három óra! – hangzik az ablak alatt.
A vadőr az. Értem jött! Vége a pályaválasztáson való tűnődésnek! Fel kell kelni! Fel, fel, fel!
– Jó reggelt, Feri! Már öltözöm! Milyen az idő?
– Gyönyörű!
Erre már igazán felkelek. Világot is gyújtok, és felteszem a teavizet. Aztán gyors öltözés következik, kevés mosdás és semmi beretválkozás. Erről szó sincs! A vad a sűrűséget szereti, tehát a borostás állú vadász előnyben van a simára borotválttal szemben.
Már készen is vagyok, csak még a teát hörpintjük fel, rá bekapunk egy falat kenyeret, egy harapás szalonnát, és máris indulhatunk.
Amikor kilépek a házból, még sötét van, a csillagok ragyognak. Csak keleten, a hegyek fölött mutatja egy szürkéslila sáv, hogy pitymallik. A levegő langyos, akár csak nyáron, és meg se mozdul. De a fülemüle most már megszakítás nélkül énekel. Hol zokog, hol csattog, hol meg andalítóan zizeg, de akárhogy szól is, mindig van a hangjában valami kimondhatatlanul epedő és bánatos, amitől megfájdul a szíve annak, aki gyönyörködik benne.
Önkéntelenül is arra indulok, de Feri visszatart:
– Erre megyünk, kérem! A falun át!
A falu még alszik. Hallgatnak a csukott szemű, kis, fehér házikók a gyümölcsöskertek közt, amelyekben a fák talpig virágdíszben fehérlenek. Itt már a fülemüleszóba belevakkant néha egy-egy kutya is a kerítések mögül, amint elhaladunk. Nem haragosan, inkább csak unottan, hivatalos kötelességből. Valahonnan a Duna-part felől meg kocsmai ének hallik, duhaj kurjongatás, vidám hejehuja, amibe bele-beledörmög reszelve a nagybőgő...
Hosszú a falu, jó időbe telik, míg végigmegyünk rajta. Mire a kálváriára feljutunk, s az utolsó stáción túl elhagyjuk a kápolnát, kihajnalodik. De már benn vagyunk az erdőben, ahol még alig dereng, de már szól, nemcsak a fülemüle, hanem a fekete rigó is. Majd belevegyül a koncertbe a kis „nyitnikék”, aztán a kakukk meg a gerlice. És utánuk mind a többi is, a lombok valamennyi lakója: pinty és barátka, csicsörke meg ökörszem, zöld harkály és aranymálinkó, banka, vörösbegy és sármány. Egyszerre szólnak, énekük összeolvad egyetlen csicsergő, zúgó, fuvolázó hajnali zsolozsmává, amelyből csak a kakukk szava válik ki tagoltan, meg néha a fakopáncs ijedt kiáltása.
Letérünk a kocsiútról, és egy kígyózó gyalogösvényen nekivágunk a hegyoldalnak. Feljebb és feljebb hágunk, egyre nézegetve a fák között és a bokrok résein át, hogy nem piroslik, sárgállik-e felénk valahonnan az, akit keresünk? Mert ez már itt az ő hazája, a kerek-hegyi öreg őzbaké...
Meg lehetne látni, mert a lomb még nem sűrű. A bükk ugyan már teljes díszben áll, de a tölgy levele még egészen apró, a cser meg éppen csak, hogy rügyezik. És ritkásak még a cserjék, bokrok is. Mogyoró, kökény, galagonya még alig-alig zsendül, úgy át lehet rajtuk nézni, akár valami finom szövésű, zöld fátyolon.
Kiérünk a szálerdőből, és fiatal cserjés között kapaszkodunk a gerincre. Itt fordul az út, fordulok én is, és egyszerre megállok, mintha odaszegeztek volna.
Alattam tavaszi pompájában a mély völgy, amelynek széles nyílásán át a Duna csillogó szalagja látszik. Túl rajta piros tetős házikók közt fehér templomtorony. Mögötte rét, amely a hegy lábáig ér, fölötte erdős hegylánc, az egyik tetőn régi rom. És mindezt elönti a vér meg arany színével a kelő nap, amely most emelkedik ki a bércorom mögül.
Egy pillanat alatt elfelejtem az őzbakot, el, hogy puska van a vállamon, el azt is, hogy miért jöttem ide, és csak nézem, nézem megbűvölve ezt az álomszerű hajnali tüneményt, amelyhez százezer madár szolgáltat kísérőzenét. És most már értem a madárszót: ujjongás az, a napkeltét köszönti. Érzem, hogy nem lehet más, hiszen ujjongani szeretnék magam is ezen a tavaszi hajnalon. Ujjongani, hogy élek, és hálát adni a Teremtőnek, hogy láthatom és hallhatom ezt a zengő madárdalos tavaszi csodát, itt a fakadó, zsendülő, újjászülető Természet közepén.
Feri azonban semmit sem sejt abból, amit én érzek és látok, és fel sem teszi rólam, hogy vadász létemre így megfeledkezhessem magamról. Vadászi okát keresi hirtelen megállásomnak, hiúzszemmel kutat a bokrok között, és a fülembe súg:
– Ott, ott a két cserfa irányában!... Tetszik látni?
Egyszerre feleszmélek: „Igen, igen! Hiszen vadász vagyok!” – Már szememen a távcső, és meglátom én is, amit Feri mutat: róka ballag lassan, szinte csúszva, a cserjék közt.
– Meg lehetne lőni! – súgja. – Most megállt!... Még nem vett észre!...
Bennem azonban nincs ebben a percben semmi gyilkoló vágy. Ölni most? Éppen, mikor kél a nap, és ébred az élet? – De ezt Ferinek nem mondhatom. Tudok azonban vadászi érvet is, neki valót, hogy miért nem lövök rá a rókára.
– Elriasztanám az őzet!... Meg aztán, különben is!... A bundája nem ér most semmit! És kölyke is van talán!
Feri megnyugszik, s az én vadászbecsületem is meg van mentve. Indulhatunk tovább. Be újra a szálerdőbe, végig a gerincen, majd lefelé a túlsó oldalon.
A hajnal elmarad mögöttem, a madárének halkul. A rigó már nem beszél, a fülemüle is csak néha, akkor is kurtán, keményen és már nem is bánatosan. A cinke tanácsolja csak, hogy „nyitnikék” és a kakukk hirdeti kitartóan önmagát.
A bokrok közt megzörren a száraz haraszt: őzsuta ugrik el mellettünk. Hosszan nézünk utána a ritkás szálerdőben, s csak akkor kapjuk fel a fejünket, mikor a túlsó völgyben eldördül egy lövés. Ott, ahová a druszám ment hajnali lesre.
Összenézünk Ferivel.
– A Bükköny-völgyben volt! – súgom halkan.
Feri visszasúgja:
– A méltóságos úr!
– Egy lövés – mondom –, tehát úgy látszik, talált!
– Megvan a bak! – feleli Feri vigyorogva.
Abban a pillanatban felhangzik messziről az a furcsa, ugatásszerű hang, amit az őz olyankor szokott hallatni, ha megijedt, de az ijedtségen kívül más baja nem történt. Megint összenézünk. Mert a hang ugyanonnan jött, ahonnan a lövés esett.
– Elhibázta! – csóválja a fejét Feri savanyún.
– Lehet ez másik is! – mondom. – Jár a Bükk-völgyben több bak is...
Feri nem felel, de látom, hogy nem hiszi, amit mondok. Magam sem!
Megyünk tovább. Leérünk a rétre, s óvatosan cserkészünk végig az erdőszélen. Négy nyúl cicázik kinn a rét közepén: ezzel szórakozom egy darabig, Ferinek azonban csak az őzbakon jár az esze, s azt kémleli mindenfelé. Egyszerre hirtelen megérinti a karom, és az súgja:
– Macska!
A fahordó kocsiút közepén csakugyan egy macska ballag. Nem vad, csak házi. Fehér-tarka. Ha vad volna, eszembe se jutna, hogy bántsam, ugyanazért, amiért nem bántottam a rókát sem. De házimacskának semmi helye az erdőben. Ez vadorzó, ennek énekesmadarakra fáj a foga. Ennek nem kegyelmezek!
Lehet vagy százhúsz lépésre. Ül. A távcsövön át látom a széles fejéről, hogy kandúr. Óvatosan emelem a puskát, hogy a mozdulat el ne riassza, és a következő pillanatban már dördül a lövés. Dördül, de nem talál. Éreztem abban a pillanatban, mikor a ravaszt meghúztam, hogy elhamarkodtam, és hibázni fogok. Két centiméterrel a macska feje fölött vágta a golyó a földet. A kandúr perdült egyet, és eltűnt a sűrűben.
Nem tudom, költők mit szoktak ilyenkor mondani. Vadászok azt mondják, amit én mondtam:
– A fene egye meg! Ezt eltoltam!
Restellem Feri előtt, és bosszantott az is, hogy az erdő csendjét felvertem a semmiért.
– Na, gyerünk tovább!
Megindultam a cserkészúton, de már hit nélkül... Ha volt is valami itt a közelben, bizonyosan elriasztottam ezzel a buta lövéssel. Ma már aligha lesz szerencsém!
Ezt gondoltam magamban, és talán éppen ezért: a bak egyszerre csak ott legelt előttem hatvanlépésnyire. Az agancsát nem lehetett jól látni a fák között, de ahogy egy pillanatra megvillantak a napfényben a fehérre csiszolt ághegyei, megdobbant a szívem.
Most már igazán vigyáztam, hogy még egy csúfság ne essék rajtam, és kiköszörüljem a csorbát Feri előtt. Emeltem a fegyvert, de a bak abban a pillanatban meglátott. Kíváncsian egypár lépést tett felém, és riadozni kezdett. Valósággal megugatott, mint a kutya. De mert nem mozdultunk, megnyugodott, hogy alighanem valami különös alakú fák vagyunk, és megszűnt velünk törődni. Oldalt fordult, és tovább legelt. A hajszálkereszt ott táncolt a lapockáján, de még nem voltam eltökélve, hogy meglövöm, mert nem voltam bizonyos az agancsa felől. Hátha nem is olyan jó?
– Feri, mit gondol?...
A bak ismét gyanút fogott, és ránk nézett. Éreztem, hogy a következő percben megugrik. Feri izgatottan súgta:
– Hamar, mert elmegy!
Hát így esett, hogy meglőttem. Mire odaértem hozzá, már nem volt benne élet. De bár lett volna eleven és makkegészséges, mert az agancsa jóval gyengébb volt, mint amilyennek addig láttuk, amíg az övé volt, és nem az enyém. És hozzá még nem is volt olyan öreg, hogy jövőre vagy azután sokkal jobbat fel ne rakhatott volna. De ezen már késő volt tépelődni. Feri már zsigerelte, aztán összefűzte a négy lábát, majd a hátára vette.
A madarak hallgattak. Már csak a kakukk szólt egyedül. A többi ijedten bújt meg a lombsűrűben, és az élettelen őz láttára megfeledkezett egy pillanatra tavaszról, szerelemről. Mind, valamennyi. Kivéve a kakukkot. Az nem törődött semmivel, csak önmagával, és önmagáról beszélt akkor is. A saját nevét mondta. Egymásután negyvenszer.
Ez volt a szegény bak fölött tartott gyászbeszéd. Haragudtam a kakukkra nagyon, pedig emberekkel is gyakran megesik, hogy a ravatalnál a halott helyett önmagukról beszélnek.
De hát rossz kedvem volt. Éppen úgy, mint a druszámnak, akivel lent a faluban találkoztam. Csakhogy neki azért volt hosszú az orra, mert elhibázta a bakját – az enyém meg azért, mert meglőttem.
Amint ebből is látható, nem olyan egyszerű dolog a vadászat, mint azt sokan gondolják. Különösen nem így, tavasszal, amikor csak költőknek volna szabad az erdőben kóborolni, meg gyöngyvirágszedőknek.
Gyilkosoknak semmi szín alatt.
Részlet a szerző Vadászzsákmány című könyvéből.