És ha már tegnap Bársony Istvánnal tartottunk az 1899-ben kiadott könyvének egy részletében a tavaszi természetbe, akkor most folytassuk a sort bő három évtizeddel később, 1934-ben Fekete Istvánnal, a Rózsakunyhó című kötetéből vett részettel.
Május
Áldozócsütörtök napján
Allelujás május zengett az erdőkben.
Fények úsztak a levegőben, csillogott a patak, az ég olyan végtelenül magas volt, mint tán még soha, s mégis-mégis végtelenül közel. Egy-egy felhő gomolygó ezüstvitorlával úszott a mérhetetlenségben, és a sok virág kósza illata részegítően telepedett szívemre.
A fű zöld, húsos és puha volt, a vadcseresznye virágos koronájában zümmögtek a méhek, a kakukk flótázott valahol a völgyben, melyből ezer száj és millió virág kiáltotta a magasságokba az élet köszönetét. És mindenütt, ahova a szem ellátott, zsendült az áldott vetés.
A föld szíve melegen, fiatalon dobogott.
A bokrok alján bogarak süttették csillogó szárnyaikat, és az öreg fűzfa lelógó gyönge ágait megfürösztötték játékos hullámok, melyek a hegyekből jöttek, és alig tudtak felmelegedni a síkság lassú folyásában.
A réten lepkék hintáztak át, s az ég fényes kékségében ölyvek rótták a levegő járatlan ösvényeit.
Csend van, mégis a színek fénye, az illatok felhőzése, a rügyekben pattanásig feszült terhesség mintha felolvadna egy messze zsongó zúgásban, mint amikor vihar jön messziről, és sóhajtva szánt az erdők taraján.
Vagy tán orgonálnak valahol? Láthatatlan kezek talán évezredes hárfák húrjain szaladnak végig? Vagy a föld szíve dobban halk bongással tengermélységekben?
Nem tudom.
Csak érzem, hogy az örök nász lakodalmán éjfél van, és nemsokára viszik a menyasszonyt az ágyasházba. Most még zengenek az eolhárfák a kökényvirágos domboldalakon. Az édes vágy remegve tárja ki a szirmokat és szíveket, de aztán lehullanak a párták az odaadás forróságában, csitulnak a vágyak, és elsüllyednek a beteljesülésben. Fakulnak a színek, és elszállnak az illatok.
A fészkek árnyán új életek pattannak, és a tavasz tündére valamelyik titkos májusi éjszakán még egyszer végigbolyong az erdei utakon. A virágok felemelik fejüket, apró madárszívek nászról álmodnak, és felsírnak az éji órán, amikor a könnyes szemű kis tündér sóhajtva még egyszer magához öleli a csalitokat.
...Egy törpe szilfa árnyékában húzódom meg, és a tavasz misztériumán tűnődöm. Előttem bóbiskol az uhu. Nagyon jó helyen van. Igazi sátor, sötét, mint a pince, széles kilövéssel.
Most kel fel a nap. Sugarai még hosszú árnyékot vetnek nyugat felé. Alig mozog valami. Előbb egy nyúl baktatott át előttem, olyan sután és vakon, mint akinek súlyos gondjai vannak. Majd nekiment az uhunak. Baglyom nagy szemeket meresztett a szórakozott kanálfülűre, majd harcias állásba helyezkedett. Erre aztán a nyúl elvágtatott.
Megszólal az első szürke varjú – nekik szól kirándulásom – valahol az erdő szélén. Hangja után: mintha közeledne. Jó tempóban jöhet, mert már egészen közel károg. Baglyom is felfújja magát, és szaporán pislog.
A varjú már felette kering, mind lejjebb, lejjebb...
Uhum szemrehányóan néz felém.
– Na, mi lesz? – olvasom tekintetéből. – Meddig idegesít még ez a nyavalyás? Gyerünk azzal a pukkanással!
Én más véleményen vagyok. Kell ez a kis lárma reklámnak, mert ha mindjárt lelövöm, gyanús lesz a dolog. A varjú egy-két forduló után felül egy mellettem levő száraz fára, és onnét sértegeti a baglyot. Ennél okosabbat nem is tehetett volna! Egy perc múlva már ketten vannak. Aztán hárman. Fújják a riadót.
Most egy karvaly húz a rét felől, és hoz a karmai közt valamit. Sajnos nem tudok rálőni. Messze van.
Varjaim azonban, se szó, se beszéd, faképnél hagynak, utána a karvalynak.
Uhum ismét benéz a nyíláson, és szemével azt mondja:
– Hát kellett ez neked? Hagytad rongálni az idegeimet, ahelyett hogy odapörköltél volna. Nem is tudom, miért jöttünk ki.
Bűnbánóan pislogok vissza.
Baglyom ismét felfelé néz, majd rám. Mintha azt mondaná:
– No most!
Nagy igyekezettel huzakodom lövéshez. Ilyen csendesen csak „rendesebb” madár szokott jönni. Hát nem egy rongyos szürke jött vissza hangtalanul? Amint a nyílás előtt elfordul – nincs tíz lépésre se –, lelövöm. Hát ez fájdalommentes halál lehetett, az bizonyos. Egész pamacs tollak úszkálnak a levegőben. Lövésemre nagy károgás körös-körül. De a hangok egyforma távolról jönnek. Hallották a lövést, a pajtás eltűnt: gyanús a helyzet. Jobban is szeretem magasról lőni a varjút, mert ha a pottyanás messziről látszik, rendesen jönnek a komák „siratni”. Siratás közben némelyik sirató is a porondon marad, amire aztán a többi már nem hajlandó ilyen veszélyes szertartáson részt venni.
Baglyom megint jelez. De nem nagy respektussal. Egy vörös vércse jön. Vijjogva támad. Fáradhatatlanul. Nem szeretem, mert fárasztja az uhut. Igaz, az már később feléje sem néz, csak a fejét kapja le a suhogás elől, mégis annyira leköti a baglyot, hogy másra nem figyelhet.
Kidugom a fejem a nyíláson, figyelmeztetve egyébként kedves madaram, hogy egy rendes vörös vércse ilyenkor a mezőn „dolgozik”, és nem lopja a napot. El is vonul nagy méltatlankodva. Még ő volt megsértve, mert visszarikácsolt valamit.
Most azután csend van. Egy-egy károgás hallatszik, de olyan rekedt, öreges hangon, amelynek gazdája valami sokat próbált anyó lehet. Ez ugyan nem jön ide.
Bóbiskolunk. Gerlék jönnek-mennek, csókák kiáltoznak magasan a fejem felett, s a bagoly most egy pacsirtát nézeget, mely trillázva emelkedik felfelé. Nyugalmas ünnep délelőtt kezdődik. A faluban az ünneplő csizmák most kapják meg a kellő fénymázmennyiséget, hogy azután töméntelen kefecsiszolás után a Mari szeme megakadjon rajta. Mert fényes csizma nélkül nem ünnep az ünnep; legalábbis rendes helyen nem.
Baglyom már nagyon elunta magát. Összehúzódva hunyorog. Talán alszik is már. Levél sem mozdul. A legelő szélén most szállt le két gólya. Uhum is arra fordul. Úgy látszik, érdeklik a piros lábú vitézek. Nem tudom, mit néz rajtuk annyira.
Most látom csak, hogy uhumnak mennyivel jobb szeme van, mint nekem. Nem a gólyákat nézi ő, hanem egy szürke árny imbolyog a bokrok mellett, alighanem héja. Már itt is van. A bagoly felfújta magát, előrehajolva csattogtatja csőrét. Lőni nem tudok még, mert köztünk van a bagoly, s a héja félmagasan jön. Most vág a bagolyra, de olyan kétségbeesetten közel, hogy várnom kell. Most fordul. Aztán – a lyukon egészen kihajolva – lelövöm.
Egy-két fogolymama itt a környéken, azt hiszem, hálával gondolhat rám.
A lövésre újabb varjúkárogás. Ketten jönnek. Szeretnék egy szép duplát csinálni, aminek az a következménye, hogy egyiket se tudom meglőni. Az elsőt elsiettem, a másodikat pedig elkéstem. Valami kis toll hullik emlékbe.
Uhum a fejét csóválja, és igaza van...
Most már aligha jön valami. Meleg kezd lenni, és egy nagy dongó mindenáron a bagoly fejére akar szállni. Az méltatlankodva kapkod feléje.
Jó lenne hazamenni, de valami bágyadt lustaság fog el. Csak gondolataim járnak...
Csupa napfény a határ.
Messze faluk harangjai most kondulnak elsőt misére. Sokáig úszik a mély zengés ködlő messzeségekbe, és magam előtt látom az apró templomokat, hol napsugár táncol az öreg padokon, és megaranyozza a zászlók fakó selymét. Az oltáron égnek már a gyertyák, és hervadó virágfüzérek fanyar, templomi illata száll a levegőben. Egy-egy koppanás kél a kőkockákon, melyet összevissza dobálnak a falak, míg elveszik az örökmécs táján.
A padokban egy-két öreg anyóka ül csak talán, lapozgatva a kapcsos imakönyvben. Nekik igazán elmúlt már minden tavasz...
...Ugye, öreg baglyom, nem illik most már ünnepet rontani? A ragadozók fészektáját is két karjával őrzi ma a csend, ott is aggódó szívek dobbannak...
(1934)