Pintér Norbert alábbi sorait olvasva látjuk magunk előtt a tavasszal éledező természetet, halljuk a hangjait, érezzük az illatait.
A langyosodó földben lüktetni kezd az élet a magokban, és édes ízek futnak szét az ébredő növényekben.
A csenderes mögötti árokparton csirikelő fogoly hívja a párját, mellette fényes ruhájú, nagy sarkantyús fácánkakas surran el tyúkjait keresve.
Öntudatára eszmélt kukorica nyújtogatja apró levélkéit az ég felé – ki hinné most, hogy őszre zörgős szárú, átláthatatlan tenger lesz belőle –, de a búzának már tenyérnyi zöldjét borzolja a szél.
Valahonnan egy búbos banka huppogása hallatszik, és szavára virágba borulnak a mezők, s a lágyan suttogó lomb mögött árnyékosak lesznek az erdők
Szerelmes hangú örvös galamb hangja búg az olajfűz ágai között, melyre válaszul szarkacserregés érkezik.
Tele vannak a fészkek élettel, visszafogottabbá válik a madárdal, s szaporaság van már a szarvasoknál is. Pöttyös gidáit tereli az őzsuta, és borjat dugdos a kíváncsi világ elől a szarvastehén.
Kotorék előtti játszóteret rejt a repce, ahol egy óvatlan nyúlfi lábával játszik kötélhúzást néhány ragyogó szemű rókakölyök. Önfeledt játékukat csak akkor hagyják abba, amikor bársonyos felhők tolakodnak a nyugati égboltra, s a naplemente langyos eső párájába fúl.
Aranyat ér minden cseppje, s ahogy esik, bokrosodnak a füvek, és magasba szökik a gabonaszár.
A fagyosszentek okvetetlenkedhetnek még ugyan, de hogy károkozásukat a gyümölcsösökben megelőzzék, esténként vizes szalma löki az ég felé sápadt füstjét.
A szőlőskertek végében lassan ballagva feltűnik Orbán, szavára rajzani kezdenek a méhek, s halk dongásuktól kísérve elbúcsúzik a tavasz.