Hja, a gémtelepek! Gimnazistakoromban Baldainust, Hodeket, Kalbermattent olvasva, képzeletemet az ősmocsarak madárélete annyira lekötötte és foglalkoztatta, hogy olvasmányaimat csak az idevágó irodalomból, pajtásaimat pedig a hasonló gondolkodású vállalkozó szellemű társaim közül válogattam össze.
Végigböngésztük az évek során (tizenöt–tizennyolc éves legénykék) az Al-Duna összes elhagyott ágait, szigeteit, ártereit és rétségeit a Dráva-toroktól egészen a Kazán-szoros kezdetéig oly alapossággal, hogy e folyamszakaszon minden nagyobb fát, minden madárkolóniát, halászt, vadászt, orvhalászt és orvvadászt „személyesen” ismertünk. Voltak egyes kedvenc helyeinken eldugott vadászcsónakjaink is, sőt a flintát se tartottuk szükségesnek minden egyes alkalommal hazavinni, tekintettel a „közoktatási szervek” néhanapján tapintatlanul jelentkező kíváncsiságára.
Vadászfalatozásainkon – akár egy elhagyott dunai sziget szúnyog lakta sűrűjében, akár valamely rétség nádrengetegébe beszorult lélekvesztőn fogyasztottuk el többnyire túl egyszerű ebédünket – sohasem „hivatalos” témákról (plusquamperfectum vagy aoristos) folyt a diskurzus, hanem inkább arról, hogy például érdemes-e már felmászni arra a magas sima törzsű nyárfára a hollófészekhez, melyben most már bizonyára teljes a fészekalj...
Vérszerződést kötöttünk az öreg Stehringerrel Titelen, ki azelőtt Hodekkal járt le az Al-Dunára, s aki a Titeli-plató Tisza menti löszszakadékaiban és a loki szigettel szemben fekvő szerémi magas partoldalban fészkelő uhukat háziállatainak tekintette, melyeknek fiókáit tavaszonta kiszedvén, jó árért eladta. Az öregeket persze világért sem bántotta, s ha aztán valaki a „Csajkásban” uhut lőtt, az öreg dühösen méltatlankodott, hogy: „már megint ellőtték egy uhumat!” Azóta ő is megtért a „Nagy Manitu” jól gondozott vadászberkeibe.
No, de térjünk át szorosan vett tárgyunkra!
A gémtelepek vagy fákon, vagy nádasban épülnek, s elhelyezésükből kifolyólag a látogatóban egymástól teljesen különböző benyomást keltenek.
Fákon, a dunacsébi és újvidéki erdőkben s a péterváradi Hadi-sziget fáin találtam, éspedig az elsőn majdnem kizárólag szürke gémeket, az utóbbiakon vörös és selyemgémeket, bakcsókat. A többnyire magas fák közt állva, nincs a vadásznak áttekintése a telep lakóinak sürgés-forgása fölött, s a kép nem versenyezhet egy nádi gémtelep nyüzsgő életével.
Mint kezdő „tojásgyűjtők” már meg voltunk győződve, hogy az újvidéki „Nagy-rétben” gémtelepnek kell lennie, csak a bejutást nem tudtuk nyélbe ütni. A vadásztársulati tagok közül senki sem volt még „bent”, s így kénytelenek voltunk a Veszelinovics halászdinasztia szimpátiáját felkelteni s tőle információt és rétjáró hegyes csónakokat szerezni. Ez – hála néhány „arany”-koronának – várakozáson felül simán ment, s mi nagy „tapasztalatok” reményében jelentünk meg a kitűzött májusi reggelen a réti csatorna bejáratánál, melyet fényképünk az indulásra kész két mocsári „közlekedési eszközzel” megörökít.
Reményeink hőmérője erősen emelkedett, amint a reggelit főző halászok rotyogó bográcsába bekukkantottunk, melyben legalább ötven íbisz- (batla-) tojás főtt. Nagy szakértelemmel magyarázta Veszelinovics Uros barátunk, hogy a gémtelep lakóinak tojásai közül csak az íbiszé „élvezhető”.
Mi azonban türelmetlenek lévén, nem akartuk gasztronómiai tapasztalatainkat szaporítani, hanem rögtön indultunk. Utunk eleinte a bejáró csatorna kanyarulatait követte a kétoldali fiatal tölgyes összeboruló ágai alatt. Evezőink zajtalanul hajtottak bennünket előre, s a csendet csakis egy-egy megriasztott csuka elugrásának csobbanása zavarta meg. Messziről – mintegy szordínóval letompítva – gerleturbékolás hallatszik a réttel szomszédos erdőből.
Most elmaradnak a fák, aztán a csatornának két partoldala is, s a turbékolást a nádiveréb „kara-kara-kit-kit-kei-kei”-je váltja fel, beértünk a rétbe. Utunkat kétoldalt magas nádfalak szegélyezik, melyek oly kacskaringós fordulókra kényszerítenek, s néhol annyira benyomulnak a vízi útba, hogy a járatlan ember visszafordulásra gondolna. Kijutottunk a könyörtelen napsütésbe!
Az eddigi „tiszta” vizet mindig sűrűbbé váló úszónövényzet lepi be, melyből a fehér és sárga tavirózsák utunkban kevésbé akadályoznak, ellenben a kolokán (Stratiotes aloides) élénkzöld ringó szőnyege annál több „jó” kívánságban részesül, lévén a csónakos embernek átka. A dolog kezd komollyá válni; az evezők bekerülnek a ladik fenekére, s most már a négyméteres, karvastagságú, vörösfenyő tolórudakat vesszük elő. Lekerül a kabát, s feltűrt ingujjal nyomjuk magunkat méterről méterre előre, s negyedóránként pihenőt tartva a szélcsendes, fullasztó hőségben.
A csatornáról balra le kell térnünk egy kis égererdős szigetecske északi csücskének irányába.
„Fújtatási” pihenőinken halljuk csak meg a sitke és nádiposzáta szerény énekét, melyekbe belesikkant jobbról, a rét szíve felől a szárcsa, vöcsök és guvat szava. Fölöttünk elhúznak egymásután a gémtelep lakói tarka összevisszaságban, amint házuk tájékáról halászóhelyeikre és onnan visszasietnek, vagy készülő fészkeikhez anyagot hordanak. Utóbbit leginkább az íbiszek teszik, csőrükben száraz, vékony gallyakat cipelve, míg a gémek az építési anyagot a letördelt nádból fészkük szomszédságában szedik össze. Távolabb egy barna rétihéja kering fészke fölött a magasban, nyávogó hangokat hallatva. Még ebből a sunyi rablóból is trubadúrt csinál a tavasz.
No, de menjünk tovább! Jót húzunk a kulacs felmelegedett tartalmából, s beugrunk a kötésig érő vízbe, hogy gázolva húzzuk át a „csónyikokat” a különben járhatatlan nádsűrűségen, melyen keresztül-kasul nőtt a bürök és folyondár. Üdítőleg hat eltikkadt testünkre a kis lehűlés, melyet a rétnek hőségtől még át nem járt vize okoz.
Célunkhoz közeledünk! A madarak előttünk szállnak be a nádba s a telep lakóinak zsinatolása percről percre erősebb lesz.
Elérkeztünk az első vörösgém-fészkekhez. Ezek mindig a telep külső szélétől kisebb-nagyobb távolságra építkeznek, a vízszinttől másfél méter magasra, sohase bent a többiek közt.
A vízszint állandósága elengedhetetlen feltétele a nádi gémtelep létesülésének, mert különben az alacsony fészkeket elönti s az ivadékot elpusztítja az emelkedő víz; ezért nem találunk ilyet soha ártéren, csak töltéssel védett, állandó vízszintű nádasban. Sokszor arasznyi vízemelkedés is bajt okoz; így találtam víztől ellepett (túl alacsony) tőkelúdfészket az újvidéki rétben.
Az „éktelenül” pörölve keringő és fejüket forgatva ránk lefelé sandító „vörösöket” és családi tűzhelyeiket elhagyva, beérkezünk a „tömeglakásba”. Fészek fészek mellett, a víztől alig félméternyire s annyira egymás hegyén-hátán, hogy lélekvesztőnk nem fér el közöttük! S miután itt, ebben az összevissza kuszált, taposott, tördelt és csavarodott avas nádban közlekedési alkalmatosságunkkal nem lehet úgy forogni, mint a sík vízen, sőt azt centiméterenként kell előrecibálni és taszigálni, néha bizony megesik, hogy egy útba eső fészken kell azt áthúznunk. Előkerül a fényképezőgép, mert inkább ez fogja a mai „zsákmányt” szolgáltatni, egynéhány preparálandó tojáson kívül. Lövéssel most még nem zavarjuk a társaságot, majd a visszaindulás előtt lövünk öt-hat darabot a kavargó sokaságból. (Soha mészárlást nem vittünk véghez!)
Leülünk a ladik deszkájára, kifújjuk magunkat s körülnézünk.
Kaleidoszkópszerűen nyüzsög fölöttünk lármázva a sok üstökös- és vörös gém, bakcsó, kis kormorán és íbisz. Előbbiek egyenként, az utóbbiak ív alakú sorokban keringenek, élesen kiválva a napsütötte égboltozat acélszürkés kékjéből.
A költésben a vörös gémek vannak leginkább előre – az ő fészekaljaik már erősen kotlottak –, a többieknél üres fészektől kezdve teljes fészekaljig minden változatot találunk. Az íbiszek és kis kormoránok (kárókatonák) mindig a legkésőbbiek.
A telep nagyságáról meggyőződni óhajtván, újból „kiszállunk”, s a nád közt, a kötésig érő vízben törtetünk előre. Magától értetődik, hogy eközben gázlónadrágunk térde elrongyolódik, kezünket és karjainkat összekarcolja és vérezi a nád. Ez hozzátartozik a mulatsághoz!
A „lakosság”, mely eleinte százával keringett felkavart felhőként felettünk, megnyugszik s dolgára tér. Egyesek három-négy méterre szállnak le tőlünk a nádra vagy a fészkükre, s élénken hallatják szavukat. Mintha pörölnének ránk, betolakodókra! Oly látvány, melyben egy-két évtized után magyar vadász idehaza már nem gyönyörködhetik. Hja, a kultúra!
A jelen vadász örömébe ürmöt csöpögtet az elmúlást hozó jövőnek gondolata. S tényleg: az újvidéki „Nagy-rétet” lecsapolták, az megszűnt, lakói elpusztultak, elszéledtek!
Az iskolában tanultakat lassanként elfelejtem, az iskolai élet örömei, keserűségei, tanáraim, társaim emléke évről évre, lassan bár, de fel nem tartóztathatóan elhomályosodik emlékezetemben, de azok az első benyomások, melyeket rám a szabad természet ez elmúlásra ítélt s a profán kíváncsiság elől elzárt jelenségei és képei gyakoroltak, az utolsók között lesznek a feledés listáján!
Mindezek után pedig azt kérdezheti egy „boncolgató elme”, hogy mi köze van az elmondottaknak a vadászóvodához? Mentségemül szolgáljon csak annyi, hogy minden óvodában előfordul az eset, hogy lusta a tanító bácsi, s olyankor nem bajlódik a tanítással, hanem mesél valamit a gyerekeknek, hogy rá ne unjanak a folytonos leckéztetésre.
(A szerző A természet jegyzője című, előkészületben levő kötetéből)