Az erdő tele van virággal, a fák friss, üde lombsátrat feszítenek az avar fölé. Megújul az egész természet, s a vad, ami sokat szenvedett a tél ezernyi nyomorúságától, éhségtől, hidegtől, új erőre kap, megerősödik, nekiszépül.
Megszépül a szarvas és a dámvad is, a tehenek leellenek, borjaikat pedig sűrű, gazos helyen nevelik, rejtegetik. A kétesztendős dámbika most veti el agancsát. Ellik az őzsuta, s pettyes tarka gidáit sűrűk rejtekén őrzi. El sem hagyja őket addig, míg meg nem erősödtek, és nem követhetik anyjukat. Ha kisebb ellenség közeledik az őzcsaládhoz, akkor lábdobbantással riasztja azt el a suta, ha pedig erősebb, hatalmasabb ellenség, ember, nagyragadozó bukkant rájuk, akkor az őzsuta otthagyva gyámoltalan gidáit, maga után csalogatja azt, s nagy kerülővel tér vissza tanyájára.
Május elsején kezdődik az őzbakok vadászata. Hajnali és esti cserkészeten kerül az őzbak legkönnyebben a puskacső elé, amikor minden él, mozog, lüktet az erdőn, amikor az őz is barangol, legelőre tart, vagy pedig megszokott pagonya felé vonul.
A lesen ülő vadász figyelheti meg legjobban a vadat, a vad életét, tevés-vevését. Erdei lesen ezernyi élményben van része a vadásznak, amikor feltárja, megmutatja a rengeteg minden kincsét, szépségét. Május legszebb ajándéka, amit a vadásznak adhat, az erős őzbak s az a néhány szál sárga kankalin, fehér gyöngyvirág, amelyet a ravatalon fekvő bak mellől tép le s tűz a kalapjához.
Sűrű gazos helyen, járhatatlan bozótban hozza világra a vaddisznó szőkén csíkozott fekete malacait. Amint valamennyire megnőttek s megerősödtek, vizenyős tisztásokra vezeti őket. Ellenség ellen bátran védelmezi malacait, amelyek anyjuk szavára szétfutnak, elrejtőznek a gazban, s csendben hallgatódznak ott. Csak anyjuk hívó szavára jönnek elő újra, amikor már elmúlt a veszély.
A róka odvas fában, lyukban, rőzse között és elhagyott kazlak tövében szeretettel neveli kölykeit, s napról napra nagyobb vakmerőséggel ólálkodik madár, nyúl és baromfi után. Napsütéses meleg időben a lyuk elé fekszik a vén róka, kijönnek a napra a kölykök is, és vidáman játszanak egymással.
A nyúl őszi és tavaszi vetéseken, kaszálókon s – mivel fél a kullancsoktól – vizenyős, nedves helyeken és rétszéleken tartózkodik. Már kora délután, napszállta előtt felkél fektéből, és ide s tova ugrándozva, mászkálva legelget. Alkonyattájt utakon s tisztásokon ötlik elő. A borz nagy szorgalommal szoptatja kölykeit, s éjszakánként künn barangol az erdőn, ahol sűrűségekben cserkészgetve keresi eledelét. A vadmacska, nyuszt, görény, nyest, menyét és vidra annál szorgalmasabban ragadoznak, rabolnak, mennél jobban nőnek s erősödnek fiaik. Megfiadzik a mókus is gömb alakúra épített fészkében, odvas fában, esetleg a szarkáktól „kényszerbérletbe” vett szarkafészekben. Zöld vetésben, kaszálóban jár fiaival a túzok, s régi szokásától eltérően meglapul a vadász előtt, nehezen repül fel. A császármadár hangyafészek szétkapart tojásaival, különféle bogarakkal neveli apró csirkéit. Ha ragadozó érkezik közéjük valahonnan, akkor pillanat alatt szétszaladnak a csirkék, megbújnak a gazban, bokrok védő ágai alatt, s csak anyjuk hívó szavára gyűlnek újra össze. Szorgalmasan üli tojásait a fácán avarfűben vagy gyomos, dudvás helyen rakott fészkén, s ahogy kiköltötte csibéit, kaszálóba, életbe vagy bokros bozótokba húzódik velük.
A fogoly, ha első fészkét kikölthette, most kaszálókba, vetésekbe viszi csirkéit, ha pedig elpusztították fészkét a kóbor kutyák, macskák, ragadozók, akkor most fészkel másodszor. Kaszálókban, őszi vetésekben, dús fűvel borított helyeken lármázik a fürj, megjön a haris is, és örökké hallatja kellemetlen szavát. Tojásain ül vagy fiait neveli a vadgalamb. A gerlék kiálló, száraz faágakon nyögdécselnek, turbékolnak, s még csak ezután kezdenek komolyan a fészkeléshez. Fészkelnek, tojásaikon ülnek vagy fiaikat nevelik a vizek tarka ruhás lakói, a vízimadarak – a vadludak, lilikek, gémek, darvak, kócsagok, bölömbikák, bíbicek, szalonkafélék, szárcsák, búvárok, nádiverebek. Odvas fákban, varjúfészkekben, nádkúpokban, szénaboglyák oldalában üli tojásait a vadkacsa, s ha kiköltötte fiait, csőrében hordja le azokat éltető elemükbe, a vízre, a nádasok birodalmába. Fiaik nevelésével foglalatoskodnak a ragadozók, s madarat fognak, nyulat ragadoznak örökké éhes magzataiknak. Május havában nagy károkat okoz a hasznos vadállományban a sok szárnyas és négylábú ragadozó, de a legnagyobb károkat a züllött macskák, csatangoló, elvadult kuvaszok okozzák...
A kóbor eb addig kutat, keres, amíg rá nem bukkan valami fészekre, s fel nem dúlhatja azt, meg nem eheti a tojást vagy a tehetetlen fiakat, sőt sok esetben magát a kotló fácánt, foglyot. Felszed számtalan kisnyulat, a süldőnyulakat pedig addig üldözi, míg be nem éri. Az ilyen kiéhezett kuvasz réme, átka a vadászterületnek, s csak egyetlen dolog segíthet ezen a bajon: az éber figyelemmel őrködő vadász és a lövésre kész karabély, postára, futóra töltött sörétes puska. A kóbor macska különösen az apróbb madarak között garázdálkodik, de kiveszi a dézsmát a fogoly- és fácáncsirkékből is. Ilyenkor érkezik, fészkel a határban a sok vándormadár is, az erdő apró énekesei, s már csak ezért sem kaphat kegyelmet egyetlen macska sem, ha átlépi a tanyaház kerítését, falusi kertek határát. Május havában – amikor lépten-nyomon fészekre, apró állatra bukkan – gondosan ügyel az erdő csendjére a vadász, és távol tart féltve őrzött pagonyaitól minden nem kívánatos idegent, alkalmi kirándulót. Szép, derűs napokon ebeit tanítgatja, rókafészket ásat, ragadozót lövöldöz, vagy pedig cserkészeten, lesen keresi, várja a golyós puska csöve elé az erdők kényeskedő kiskirályát, a májusi napok legszebb ígéretét – a gyöngyös agancsú őzbakot.
(A két világháború közt alkotó szerző Diana nyomában című, előkészületben levő kötetéből)