Május

Túlnőtte a nád a vizeket. A fakó torzsák hóna alól zöld pengék születtek ezerszámra.

 

Tegnapelőtt még márciusi felhők nézegették magukat a vízben, tegnap felverte a széleket a gólyahír, ma pedig zöld náderdő borul a nádas tavakra, melyek egyszerre titokzatosak lettek, mint a mesék, melyeket útra készülő öregemberek mondanak vajúdó tavaszi estéken.

Aztán kövér felhők nőttek a dombok fölött, melyekben mennykővel gurigáztak égi hatalmasságok, és a fecskék szinte súrolták a rétek ágyát, hol elhallgatott a fürj, és aggódva bújtak össze csillagszemű százszorszép virágok.

Suhogott a szél messziről. Hozta az esőt. Először csak egy cseppet, aztán kettőt, aztán megszorította a nagy égi spongyákat, melyek elengedték a messziről hozott párákat.

Az eső végigzáporozott mindenen. Megmosta a zsindelytetőket, a templomtornyot és az utakat, amelyek andalogva kanyarognak ilyenkor a vetések zöldezüstben hajladozó országában.

 

A rozs már kihányta a fejét, kinyújtotta hosszú lábát. Ha szél mozdul, hajladozva hullámzik, és hangtalanul törik meg a mezsgye gátján, melyet ekével vont oda két szelíd ökör valamelyik márciusi délután.

Azóta nagyot  fordult a világ sora. A kopasz mezőket benőtték a vetések, és a vad eltűnt, hiszen búvóhely lett az egész határ. Hajnalban és estefelé látunk ugyan gondterhes fogolypárokat átszaladni a dűlőutakon, és a lóheréből is kiáll egy-egy nyúl billegő füle, de az csak egy pillanat. Amikor ismét odanézünk, eltűntek már a foglyok. A nyúl is elhúzódott, és nem láthatja meg őket, csak aki felülről „érdeklődik”...

 

Allelujás május zengett az erdőkben.

Fények úsztak a levegőben, csillogott a patak, az ég olyan végtelenül magas volt, mint tán még soha, s mégis-mégis végtelenül közel. Egy-egy felhő gomolygó ezüstvitorlával úszott a mérhetetlenségben, és a sok vi­rág kósza illata részegítően telepedett szívemre.

 

A fű zöld, húsos és puha volt, a vadcseresznye virá­gos koronájában zümmögtek a méhek, a kakukk flótázott valahol a völgyben, melyből ezer száj és millió vi­rág kiáltotta a magasságokba az élet köszönetét. És mindenütt, ahova a szem ellátott, zsendült az áldott vetés.

 

A föld szíve melegen, fiatalon dobogott.

A bokrok alján bogarak süttették csillogó szárnyaikat, és az öreg fűzfa lelógó gyönge ágait megfürösztötték játékos hullámok, melyek a hegyekből jöttek, és alig tudtak felmelegedni a síkság lassú folyásában.

A réten lepkék hintáztak át, s az ég fényes kékségé­ben ölyvek rótták a levegő járatlan ösvényeit.

 

Csend van, mégis a színek fénye, az illatok felhő­zése, a rügyekben pattanásig feszült terhesség mintha felolvadna egy messze zsongó zúgásban, mint amikor vihar jön messziről, és sóhajtva szánt az erdők taraján.

Vagy tán orgonálnak valahol? Láthatatlan kezek ta­lán évezredes hárfák húrjain szaladnak végig? Vagy a föld szíve dobban halk bongással tengermélységekben?

Nem tudom.

 

Csak érzem, hogy az örök nász lakodalmán éjfél van, és nemsokára viszik a menyasszonyt az ágyasházba. Most még zengenek az eolhárfák a kökényvirágos domb­oldalakon. Az édes vágy remegve tárja ki a szirmokat és szíveket, de aztán lehullanak a párták az odaadás forróságában, csitulnak a vágyak, és elsüllyednek a be­teljesülésben. Fakulnak a színek, és elszállnak az illa­tok.

A fészkek árnyán új életek pattannak, és a tavasz tündére valamelyik titkos májusi éjszakán még egyszer végigbolyong az erdei utakon. A virágok felemelik fe­jüket, apró madárszívek nászról álmodnak, és felsírnak az éji órán, amikor a könnyes szemű kis tündér sóhajtva még egyszer magához öleli a csalitokat.

 

Délfelé jár az idő. Erdőn visz át utam. Nem zizeg már a lábam alatt a tavalyi avar, mert húsos fűszálak nőttek rá, és én csak lépegetek csendesen a Május allelujás országában. Süt a nap, vidám üzeneteket kiáltanak egymásnak örökké legény kakukkok, és szólnak a búbos bankák is valahol a legelő szélén, hol új pásztorok és új nyájak ballagnak az öregek nyomán, be a májusba és ki a májusból.

Csupa békés zsongás az erdő.

Jó lenne itt maradni. Lefeküdni a galagonya virágos sátra alá, megmarkolni az időt, megállítani a felhőket, álmokat és éveket.

Megvárni még az estét, amikor gyermekszavú kis harangok csilingelnek a bokrok alján, hol pettyes hátú katicabogarak a toronyőrök.

Amikor az alkony selymes árnyai magukhoz ölelik az erdőt, megrántják a kis bogarak a pókhálókötelet, és – kling-klang – megszólal a májusi erdők harangja: a gyöngyvirág.

 

Aztán megvárni még a holdat, mely nem hideg ilyenkor, és meglesni öreg titkokat, melyeket idehoz, de el is visz magával az örök menyasszony, a hűtlenül is hűséges, magát mátkacsókra kínáló, gerleszavú Május.

 

(Részletek az író Öreg utakon című kötetéből)