Pálffy Pál szenvedélyes vadász volt és kiváló író. Ezen felül a vadgazdálkodásban elért eredményei is kiemelkedőek. Állandó szakírója volt a Vadászlapnak, azonban a II. világháború után emigrációba kényszerült.
Legtöbb munkája ezután jelent meg. Az ősvadon, ember által gyéren vagy egyáltalán nem lakott sűrű hegyvidéki erdők szerelmese volt. A vadon vonzásában című gyűjteménye is ezeket az írásokat foglalja egybe.
A farkasokról a könyv hetedik fejezetében, „A lengyel mocsári erdők” részben találunk jellemzést. Meglepő, a mai kor emberének talán furcsa módon ír róla: „A farkas, mely egyesek romantikus fantáziájában, mint bátor, mesés ragadozó él, a valóságban ennek épp az ellenkezője. […] kemény teleken a farkas az emberre is veszélyes. […] a vad legveszélyesebb ellenségének számít”.
A könyvet olvasva kitűnik, hogy Pállfy nem csak szenvedélyes, hanem roppant etikus vadász is volt. Például kiemeli, hogy nem lehet „csak úgy, találomra, futással trófeát szerezni” (8. fejezet, Kelet-Kanada és az észak-amerikai préri). Pedig a mai kor vadászai között sokan igen szaladósak. Szerencsére vagyunk még jónéhányan, akinek nem ezt jelenti a vadászat, hanem hogy megőrizzük és tovább vigyük elődeink hagyatékát. Az olyan pillanatok összességéről van szó, amiről Pállfy így ír a könyv 10. fejezetében, a „Vadászati nevelés” címmel:
„Minden évszakban – az ébredő tavasz idején, a csillogó nyári napfényben, a kristálytiszta, színpompás őszi napokon, a néma téli erdőben –, éjjel és nappal, a legkülönfélébb időjárási viszonyok közepette a vadász mindig kint van a szabad természetben. […] Az embernek aligha lehet annyi fantáziája, hogy maga elé képzelje mindazt, amit a mérhetetlenül hatalmas és változatos természet felkínál a számunkra.”