A nagykakas vadászatának története a XIX–XX. századi Magyarországon.
Hazánk egykori hegyvidékeinek háborítatlan fenyveseiben tavasszal egy különleges vadászzsákmány reményében akasztották vállra puskájukat a vadászok, ami nem volt más, mint a siketfajd, aminek dürgésben való vadászata egyike volt a legkedveltebb és legjobban várt tavaszi eseményeknek.
Orlovszky Gyula királyi erdőgondnok 1893-ban írta: „Nagyszerűnek lehet azt az érzést mondani, mely a vadászt a kora reggeli les alkalmával elfogja, a mikor a csendes éjjelt a sürü erdő árnyékában semmi hang, semmi nesz meg nem zavarja; a mikor az erdő lakóit álmából hallja és látja felébredni, – köztük először is a fekete rigót, később a többi dalos népséget. Mind ennél érdekesebb: tanúja lenni a kakas szerelmeskedésének, megfigyelni minden hangját, mozdulatát, végül pedig, bevárva a nap pirkadását: vadásztropheánkká tenni a hatalmas madarat, mely a huzó szalonka, vagy a lármásan repülő fekete rigó hangjára egy pillanatra elhallgatott”. E „szárnyas nagyvad” mára ugyan végképp eltűnt Magyarország jelenlegi területéről, ugyanakkor a vadászatával kapcsolatos XIX–XX. századi szakmatörténeti vonatkozások összegzése ez idáig váratott magára.
A siketfajd vadászata dürgésben
A fajdvadászat sikere Illés Nándor (1895) szerint alapvetően a vadász érdeme, akinek jól kell ismernie e nemes vad szokásait ahhoz, hogy eredményes legyen. A madarak szokásainak ismerete mellett számos egyéb alapfeltétele is volt a sikernek, amiről Vihar Győző 1904-ben részletesen írt. „Hogy pedig a belopás sikeres legyen: mindenkor válasszuk meg ahoz a kedvező időt és alkalmat; fordítsunk gondot ruházatunkra s különösen annak színére, hogy az egész testünkön minél kevésbé térjen el a talaj és a környezet színétől, még pedig úgy a sötétség, mint a világosság tekintetében; hegyes vidéken legyen tourista-botunk, holdvilágtalan éjben legyen tolvajlámpánk, mely azonban kellő ponton eloltandó; induljunk meg kellő időben, hogy még a nagykakas első készülödési mozgalmai bennünket már a helyszínén s illetve a dürgési helytől 2–3 puskalövésnyi távolságban érjenek; legyen velünk – szükség esetén – ügyes és szakavatott vezető, ki a beszálló helyeket is mind jól ismeri s végül egy adag ügyességgel párosított nyugodtság és két adag türelemmel fűszerezett kitartás.”
A nagykakas vadászatának a mindenkor legkedveltebb módja a dürgés idején van, ami más néven a siketfajd „beugrása” volt. A dürgési időszak március derekán veszi kezdetét, a csúcsidőszaka pedig áprilisban van, így idénye április 1. és május 31. közé esett. A dürgés adott helyekhez kötődik, ennek okán a vadászat is. „Háborítatlan, csendes erdőségben évről-évre állandó dürgőhelyek vannak, amely helyeken egy-egy erősebb, nagyobb fa a nagykakas kiválasztott „megszállóhelye.”
A tapasztalat szerint jellemzően a fán zajlik a nász ezen része, amit természetesen a kakasok leszállva is folytathatnak. A dürgés első fázisa az úgynevezett beszállás, amikor a napközben közelebbi és távolabbi helyeken tartózkodó kakasok napnyugta környékén felgallyaznak erre a bizonyos fára. A nász rituális hangjai „korán, még sötétben vagy a virradás első szürkülésével, mikor a csacska rigón kívül más madár sem kezdte ébresztőjét” hangoznak fel. A „nászdal” „csettenéssel, kerepeléssel vagy kappogással“ kezdődik. A dürgés kezdetén a kakas a farktollait legyezőszerűen széttárja és jobbra, illetve balra, majd fel-le mozgatja. Szárnyait a pulykakakashoz hasonló módon leengedi. A legfontosabb fázis a belopás során a „köszörülés” – vagy régies nevén „keszegés” – volt, ekkor lopózhattak közelebb a vadászok. Itt azonban meg kell jegyezni, hogy a nagykakas ilyenkor sem teljesen siket és vak, bár ismertek olyan leírások is, miszerint akár több, közelről leadott hibás lövés sem zavarta a dürgésben. Gyakorta megesett az is, hogy a kakas a köszörülést félbehagyva, a közeledő vadászokat minden óvatosságuk ellenére még lőtávon kívül meghallotta és elrepült. A dürgés egészen hajnalhasadtáig tart, miután a kakas lerepül a tyúkokhoz.
Nem csupán a dürgési szokásokat kellett jól ismerni, hanem kellően kitartónak kellett lenni a hideg kora hajnali, hegyvidéki vadászatokhoz, emellett pedig szükség volt jó hallásra is, hogy a vadász „zúgó fenyvesben” kellő távolságból meghallja a kakas viszonylag gyenge hangját.
A dürgőhelyeket a vadászat előtt fel kellett deríteni, ami a szolgaszemélyzet feladata volt, vezető híján pedig a vadászé, ahogy erre Szlávik is utalt: „A vadász a dürgésre menés előtti este kihallgatja a felgalyazott kakasnak a megelégedésből származó torokhangját. Másnap hajnali egy órakor már ott legyen a megfigyelt hely közelségében az ember és csendben várja a dürgés kezdetét.”
A beugrást, vagyis a kakas megközelítését a legközelebbi madárral kellett kezdeni, ellenkező esetben a felvert kakassal elriasztotta a vadász a többi fajdot is. Meg kellett várni, hogy a dürgés igazán beinduljon és akkor lehetett megkezdeni a beugrást, ami szökkenő, gyors, rövid futások sorozatából állt. Ha a nagykakas jellegzetes nászhangjainak strófáját három-négyszer végighallgatták, és az utolsó „takkanás” is elhangzott, akkor a lesben álló vadászok megkezdhették a beugrást. A köszörülés alatt kellett mihamarabb előre haladni, de ekkor legfeljebb néhány szökkenésre volt lehetőség. Lövést alapvetően sörétes puskával tettek a fán, vagy a földön dürgő kakasra. Utóbbi alkalmával azonban jóval nehezebb volt terítékre hozni, „mert a fák körül igen figyelmesen szaladgál s csak akkor kezdi kelepelését, ha egész biztonságban érzi magát.”
(…)
A teljes cikket a Nimród Vadászújság júliusi számában olvashatják.