Egyedül lenni az erdőben, amikor épp csend honol a fák alatt. Majd nyomokat követni, várni, egy kannal szembe találkozni. Zilahi Nándort ez az idill ihlette meg. A mindössze 12 éves nyírjákói lakos versben fogalmazta meg érzéseit magányos élményéről, melyet előszeretettel osztott meg velünk.
Egyedül az erdőben,
csend honol a fák alatt.
Semmi nesz, semmi hang –
fű, fa, bokor hallgat.
Köd lapul az erdőben,
a földön reszket az avar.
Megcsípte már a reggeli fagy,
halkan roppan a csizma alatt.
Nyomokra bukkanok,
s nézve követem őket.
Erősen remélem,
hogy a kondához vezetnek.
Jó száz lépést mentem –
még mindig tart a nyom.
Majd beljebb az erdőben
csak a csörtetést hallom.
Megdobban a szívem,
látom már a kondát!
Csodálkozásomra,
egy kan közülük kihág.
Kapom a puskámat,
s nyomban dördül lövés –
a hatalmas hangra
a többi a sűrűbe vész...
De ott áll a kan,
mint háborús vitéz,
ki harcban sebesült,
s így is nagy vitéz.
Szemébe nézek én,
ő még most is csak áll ott.
Eljárt már felette az idő –
immár csendesen eltávozott.
(2022)
Ha önnek is van egy jó története, amelyet megosztana másokkal is, akkor ne habozzon, küldje el szerkesztőségünk részére az info@nimrod.hu címre.