„Életkép” kollégánk, Békés Sándor tollából.
Azon kapom magam, hogy úgy viselkedem, mint valamikor, nagyon-nagyon régen, öt vagy hatéves koromban. Az ablaknál állok, a résnyire óvatosan félrehúzott függöny takarásában. Rejtőzködve, leskelődve. Az ablak tenyérnyi kertünkre néz. A füvesített kis kert közepén egy körtefa magasodik, melynek egyik kopasz, deres ágára most éppen cinege szállt. A körtefa közelében egy akasztófa szerű oszlopról lelógó madártetőt ringat a szél. A cinege onnan röppent a fára, hogy aztán másodperceken belül oda is „pattanjon” vissza. Beugrik, felkap egy magot, elröppen. Szóló-produkciója nem tart sokáig: újabb cinegék érkeznek, és immár egymást váltva röpdösnek az etetőből ki-be…
Mozgalmasak a reggelek az etető körül. Elsőnek mindig a cinegék érkeznek, majd a tengelicek jönnek, többnyire csoportosan. Ők aztán hosszabb-rövidebb ideig megszállva tartják az etetőt. Kollektív lények, a terített asztalnál is megférnek egymás mellett. Néha vörösbegy is vegyül közéjük. Tavaly őszapót is láttam. Ügyes, serény kis madár, valóságos akrobata. Néhány feketerigó is mindennapos vendég. A kerítésen, a közeli bokrok ágain ülve figyelik a kertet, az etetőn és a körülötte történő eseményeket. A földre hulló magvak közül egy se megy veszendőbe…
A kis énekesmadarak „reggelizésének” mozgalmas és derűs perceit a balkáni gerlék érkezése újra meg újra megzavarja. Néha hárman, négyen is megpróbálnak egyszerre bejutni a házikót mintázó etető belsejébe, de ez annak szűkössége miatt csak ritkán sikerül. Az etető persze a meg-megismétlődő gerletámadásoktól nagy lendülettel kileng, hullik is belőle a mag, amit a feketerigók elégedetten nyugtáznak.
Gyermekkorom óta bűvkörükben tartanak a madarak. Szépségük, bájuk, ügyességük láttán elámul és ellágyul az ember. Valamikor voltak is madaraim. Először egy vadgalamb – szárnyaszegett volt szegény -, majd kanárik, papagájok. Egy ideig kuvikom is volt – ajándékba kaptam egyik szomszédunktól, aki a padlásán ejtette foglyul. Volt időm, amikor „világhódító” kamaszként egy fenséges kakaduról fantáziáltam, alighanem kalózkapitánynak képzelve magam. Most a legritkább, legszebb és legdrágább madarat se fogadnám el, hiába ajánlgatnák ingyen.
A madarak szépsége és misztikuma szabad mivoltukban rejlik. A felrebbenő, vagy éppen a magas égen szálló madarak láttán, ha csak egy pillanatra is, egy kicsit mi is szárnyalunk. A madarat nemcsak a szemével látja, a madárdalt nemcsak a fülével hallja az ember.
Szép, hideg, száraz a reggel. Állok az ablaknál, lesem a madaraimat. Kevesebben vannak, mint amennyien tavaly voltak. Tavaly is ezt éreztem, és az azt megelőző évben is. Nem tudom, valóban így van-e. Zöldikét, pintyet mindenesetre már jó ideje egyet se látok. Sőt, házi veréb sincs!
Az etetőből mintha elfogyott volna a napraforgó mag. Néhány tengelic még megszállva tartja, de ez már az „asztalbontás” ideje. A cinkék egyik percben a körtefán vannak, másikban már a szomszéd kertben. A gerlék játékosan kergetik egymást, fáról fára, majd a fáról a háztetőre, háztetőről a villanyvezetékre szállva. Valahol a közelben varjak kárognak. Az egyik szomszéd kertjében harkály szorgoskodik…