Részlet Kittenberger Kálmán Vadász- és gyűjtőúton Kelet-Afrikában című kötetéből.
Természetesen a dürgési időben van a strucckakasnak a legpompásabb tollazata. A dürgési idő a maszájok földjén körülbelül áprilisban és május elejével van. Ekkor gyakran hallani a vén strucckakas mély, búgó hangját, amit a kezdő könnyen távoli oroszlánordítással téveszt össze, sőt gyakran feketéimet is megtévesztette a strucckakas hangja, pedig azoknak elég alkalmuk volt oroszlánordítást hallani. A dürgési időben a strucckakas nyaka erősen megduzzad, és élénken vörös. A kakasok ilyenkor elkeseredett harcokat vívnak egymással, és az ily harci helyeken embereim mindig egy csomó elhullatott tollat szedtek össze, melyeket aztán a wagayáknál értékesítettek.
A költésből a kakas is kiveszi a részét, és időnként felváltja a tojásokon ülő tyúkot. A fiatalabb tyúkok gyakran közös fészekaljba tojják tojásaikat. Egyszer Ndassekaránál, a magas fűvel borított fennsíkon járva, nagyon megrémített a közvetlen előttem felpattanó és tovarohanó két szürke tömeg: két strucctojó volt, melyek oly szorgalmasan kotlottak, hogy közvetlen közelre bevártak, és csak az utolsó pillanatban hagyták el a közös fészket.
A költési időn kívül is talál az ember a sztyeppéken járva egy-egy elpottyantott strucctojást, mert a bőséges táplálkozás idejében a különben nyugvó petefészekben is meg-megérik egy-egy tojás. Az ilyen tojást – ha egészen friss volt – többször fel is használtuk, és nem is volt rossz a strucctojásomlett.
A kotló strucc gyakran áldozatul esik a nagymacskáknak, a tojásokat meg előszeretettel rabolja a foltos hiéna. A kis strucc-csibéknek persze még több az ellensége, bár az öregek a kisebb rablók ellen hathatósan tudnak védekezni. A vén strucckakas rúgása különben még a támadó leopárdot is ártalmatlanná tudná tenni…
Az első afrikai kirándulásom alkalmával nagyon érdekes jelenetet figyelhettem meg a strucc életéből. Arushából kiindulva, a Mariti-hegyek érintésével Ufiomiba igyekeztem. Alig másfél napnyira Arushától, egy áthatolhatatlan sűrűséggel borított szakadékban friss bivalynyomokra akadtunk. 1905-ben a bivaly még nagyon ritka dolog volt azon a vidéken, annyira, hogy érdemesnek tartottam utamat megszakítani és egy-két napot a bivalyvadászatnak szentelni.
A sűrűségben lehetetlen volt a bivalyokat lövésre kapnom; kora hajnalban sem érhettem őket kint a nyíltabb helyen, és így egyedüli reményem az volt, hogy majd alkonyat felé megláthatom őket, ha ivóra mennek. November 7-én estefelé csakugyan el is indultam egy-két maszáj szolgám kíséretében arra a helyre, ahonnan a bivalyok az ivó felé tartanak; ekkor voltam tanúja az alább elmondandó érdekes jelenetnek.
Már erősen alkonyodott, mikor maszáj kirongózim „olosogwan”-t (bivaly) súgva, egy sötét alakra mutatott. Mindjárt észrevettem, hogy nem bivallyal, hanem struccal van dolgom. Mivel struccra éppen szükségem volt, s különben is, már nem számíthattam bivalyra, rálőttem az egymás mellett lassan lépdegélő struccokra. A lövésem a beállott homály következtében teljesen célt tévesztett.
Lövésemre a strucckakas villámgyorsan felénk vágtatott; a közelünkben összerogyott, majd szárnyával verdesve föltámolygott, de egy-két lépést téve, megint összeesett. Engem e dolog először nagyon meglepett, mivel határozottan tudtam, hogy golyóm célt tévesztett – de csakhamar rájöttem, hogy struccom furcsa viselkedésével a közelben lévő csibéiről akarja figyelmünket elvonni. Kirongózim azonban azt vélte, hogy a strucc már súlyosan megsebesült, azért lándzsájával kegyelemdöfést adandó, a strucc felé rohant. Nagyon érdekelt a dolog, s azért hagytam maszájomat, sőt magam is utánuk mentem. Mikor a maszáj már oly közel volt a strucchoz, hogy lándzsáját már-már belevágta, a strucc fölugrott, és támolyogva továbbszaladt.
Ez így ment egy darabig. A strucc összeesett, vergődött, s mikor üldözője már elég közel volt, megint összeszedte magát, és továbbillant.
Eközben mind a strucc, mind a maszájom eltűnt szemem elől; míg egyszerre, jó messze a hátam mögött, körülbelül ott, ahol a struccokra lőttem, hallom a vén kakas búgó hangját…
A vén kakas, miután üldözőjét így kétszáz méterre elcsalta, villámgyorsan visszatért csibéihez. Az egész jelenet végtelenül hasonlított ahhoz, amit az augusztusi foglyászatok alkalmával oly gyakran lehet látni, amikor a vén fogoly, hogy gyámoltalan csibéiről a figyelmet elvonja, szárnytöröttnek tettetvén magát, vergődik a vizsla előtt.
Másnap hajnalban – újra bivalyok után járva – végigvizsgáltam az estéli strucckaland színterét, és a nyomokat vizsgálva, egy széttépett strucc-csibe szárnyát találtuk ott. Ezt egy szervál ölte meg és falta fel, amikor a vén kakas élete kockáztatásával próbálta csibéiről elvonni a figyelmünket. Másnap aztán lőttem egy vén kakast, mely kitömve a Magyar Nemzeti Múzeum állattárában látható.