Karácsonykor elcsendesül az erdő, nem űzi senki a vadat, a vadász pedig ilyenkor nem puskát, hanem szerszámokat ragad, hogy gondoskodjon a természet apró jószágairól.
Rendszeresen vannak téli vendégeim. Ezek jobbára széncinegék, de volt már látogatóban kékcinegém, csuszkám és őszapóm is. Vannak házi és mezei verebeim, s időnként be-benéz hozzám néhány zöldike is. Tavaly egy egész csapat meggyvágó zilálta itt össze a kedélyeket, s lesöpörve mindent és mindenkit az etetőtálcáról, királyi megkülönböztetést vívtak ki maguknak.
Róluk van szó, amikor a madaraimat emlegetem. Eddig egy furnérlap tetejű, se eleje, se hátulja vityilló éktelenkedett az erkélyoszlophoz kötözve, de eljárt felette az idő. Az idén már nem szívesen láttam volna vendégül ott a kosztosaimat.
Napokig, hetekig próbáltam a fiammal közös programot tervezve, egy tatarozást, esetleg egy építkezést kivitelezni, de milyen esetleges és furcsa az Idő, mindig elcsúsztunk a szürke hétköznapok részletei között. Fiam tanult, aztán valami vírusos nyavalyával küzdött a húgaival együtt, én meg orvoshoz hurcoltam őket, s dolgoztam.
Persze a madaraknak szánt élelmet azért időben megvásároltuk, miközben sokáig töprengtünk a napraforgó közé kevert köles magvak arányán. Az előre bekevert téli eleség aztán egy kisebb papírzsákban, a falnak támasztva várta, hogy kalóriává váljon a begyekben.
A madáretető viszont csak nem akart elkészülni. Pedig a száraz őszelőt, ködöt sóhajtó nappalok, s hideg párától dús esték váltották fel. Madaraim egy darabig türelmesen várakoztak, de aztán az önkiszolgálás mellett döntöttek.
Nem tudom, hogy ki lehetett az első. Fekete sapkás cinege volt-e kíváncsi, vagy buksi fejű veréb a szemtelen? Egy nyirkos és csöpögős hét elteltével, amikor az északról érkező szél hátán bekopogtatott a Tél, az átázott zsák ki volt szakítva, s szemérmetlen módon kitárulkozva kínálgatta magát az arra járóknak.
Napokig tarthatott a dőzsölés, s talán még ma is tartana, ha madaraim a korlátlan szabadság érzésével eltelve, nem nyúlnak ahhoz a sült húshoz is, amit feleségem tett kihűlni egy serpenyőben az erkélyre.
A szombat este hidege már szállásukon találta a napközi vendégeket, s a hús - ami korábban egy vadmalac combjának vallotta magát -, lassan zsírjába dermedt. A vasárnap korán reggel érkező kosztosok így aztán vígan, s korlátok nélkül falatozhattak. Egy csípés a napraforgóból, egy falatka az ebédre szánt kis sonkából. Még egy kis köles, majd csőrfenés a combcsont bütykén. Mire nejem kilátogatott a nagy ingyen konyhába, a pecsenyezsír számtalan lábnyomtól volt már kipöttyözve, s a környező nyírfákon víg kedélyű madárhad csinált zsibvásári hangulatot. Vége hossza nem volt a csiripelve hirdetett hálás köszönetnek, s mi aznap főtt virslit ebédeltünk.
Így aztán - érthető módon - felgyorsultak az események. Hagytam, hogy az ebéd a feledés jótékony homályába merüljön és a fiammal nekiláttam egy új madáretető építésének.
Terveink szerint zsindelytetős, úri lakot álmodtunk madarainknak, ahol az oszlopos tornácon marékszám heverhet, a téli zegernyét meleggé változtató eleség. Mert bizony télen a meleg, legtöbbször belül van. Mindössze néhány kalória az, amit személyes fűtésként összekapkodhat egy-egy szemfüles madár az ilyen alkalmi szárnyas vendéglőben, s ez mégis milyen sokat jelent. Tollkabát alá gombolják az olajos mag őrizte meleget, s esténként talán vidáman és számítóan gondolnak a holnapra, amikor ismét fel lehet keresni a bőkezű fogadóst, aki számolatlanul önti a tél gyötörte vendégek elé az elemózsiát.
Fiammal tehát deszkát és fűrészt ragadtunk, s hamarosan körvonalazódni kezdett a madárház. A szél először a fűrészport kapkodta el, majd a kopácsolás zaját is szétszórta a kertben.
A fundamentumot vékony lécekkel fogtuk körbe, hogy a fötörésző csőrök ne verjék ki a magot, míg a sarkokra nyírfaágakból vágott, ujjnyi oszlopok kerültek. A tető széléi szintén nyír ágból készültek, s közéjük nádszövetet feszítettünk. Néhány szöggel, s drótszállal tartást adtunk az építménynek és egy jó óra múlva, a lányok hangos tetszésnyilvánítása mellett levágtuk a régi etető romjait, s felerősítettük helyére az újat.
Az új ház szép volt. A vadszőlő kopasz indái kacskaringózva fogták közre, s a szélben lágyan meglibbent a nyírkéreg foszló héja. Szobánk ablakából többször ellenőriztük, hogy jól látható-e, s némi igazítás után fiam marékszámra töltötte fel a tálcát napraforgómaggal.
Mindannyian a függöny mögé húzódtunk, s onnan lestük a délutáni kertet. Tudtuk, hogy korai még a madárvárásunk, de hát ilyen telhetetlen az ember. Ad valamit, s önző módon azonnal kapni szeretne. Pedig talán túlzóak az elvárásaink.
S lám-lám: - Mégsem!
Hullámzó röptű, karmazsin mellényű süvöltő libbent szinte elénk, az egyik tarra vetkőzött, fehér törzsű fára. Kíváncsian körbeforgatta a fejét, s halkan füttyentett. Vércseppként ült az ághegyen, aztán, mintha nem bírná el saját súlyát, lecseppent az ág végéről, s egy szép ívű rebbenéssel, a nyírrel szegett nádtetőre szállt. Lélegzet visszafojtva, mozdulatlanul néztük, miközben lelkünkre valami határtalan Égi béke folyt.
Eleséggel telt menedéket építettünk, s mindezért cserébe csak gyönyörködni akarunk madaraink önfeledt táplálkozásában. De titkon talán arra gondolunk, hogy a lelkiismeretünk miatt tesszük mindezt. A ködös múltba vesző gyerekkor képei között, légpuskagolyó verte verebek vannak, s valahonnan előbukkan egy szégyenteljes emlékfoszlány is, amikor a kis kapa lehúzza, az eresz alá ragasztott fecskefészket….
Az ablaknál állunk, s bámuljuk a kinti sürgésforgást. Cinegék tornáznak fejjel lefele csüngve, míg a földön verebek kosztolnak a kihullott magokon.
Egy hópihe hull a madáretető nádtetejére. Idén az első. Ahogy lassan bealkonyul, s havazni kezd, madaraink elszélednek. A hideg estét követő reggelre gondolok, amikor kinyitom az erkélyajtót és újra feltöltöm az etetőt.
A hó halkan szitál, s én úgy érzem, hogy a levert fészek romjai felett sikoltozó fecskeszülők, talán megbocsátottak már...