Amikor hónom alá fogtam, hogy hazavigyem, anyja, az öreg Mackó kikísért az istállóból, megszaglászta még egyszer fiát, engem is, és fáradtan csóválta farkát.
– Jó helye lesz, ne félj, Mackó! – fogadkoztam, s az öreg kutya meleg, okos szeme olyan értelmesen hunyorgott rám, mintha csak azt mondta volna:
– Tudom ... nem is aggódom...
Ennek már tíz éve!
Azóta az öreg Mackónak már a csontjai is elporladtak, és a kis Mackó is hatalmas öreg komondor lett, akinek bizony – bármily fájdalmas – utódjáról kellett gondoskodnom.
Ezt persze nem mondtam senkinek – legkevésbé Mackónak –, de az utolsó kölykeiből kiválasztottam egyet, és azzal adtam ki az egyik pusztára, hogy ha kell, hát visszaveszem.
Jól választottam. Az utód tökéletesen örökölte anyja minden vonását, mozdulatát és a nevét is.
Ha szólok hozzá, éppen úgy leül, mint az anyja, bozontos, nagy fejét éppen úgy félrefordítja, és szemében annyi értelem sugárzik, hogy könnyen kitalálom gondolatát.
– Csak beszélj – mondja a szeme –, mindent értek, ha nem is válaszolok.
Ha lábam eléje teszem, nagy mancsát teljesen anyja mozdulatával fekteti cipőmre, sőt ritkább találkozáskor, ha távolabb vagyok is, hozzám jön, lehasal elém, és lábát puhán a cipőmre teszi. Ez nálunk a parolázás.
– Szervusz, kis Mackó! Mi újság?
De ezekről a barátkozásokról anyja mit sem tud. Nagyokat alszik a napon, és talán álmodik régi szép napokról, amikor jobbak voltak a fogak, rugalmasabbak az inak, és jobb minden, merthogy: elmúlt.
Néha ugyan gyanakodva szaglász, és ilyenkor szemrehányóan néz rám.
– Miféle idegen kutya volt ez megint?...
– Á, semmi. A juhász kutyája ugrált rám, de hát tudod, Mackó, milyen tolakodók a pumik... – És igyekszem csak feleolyan becsületesen nézni Mackóra, mint ő rám. Nemigen sikerül, de hozzáadok egy kis simogatást, és az utódról ezzel elterelem a gyanút. Mackó pedig nehéz sóhajtással lefekszik újra a kapu mellé, mert egész éjjel nem aludt.
Ilyenkor nyáron éjjel sem csendes a falu. A cséplőgép majdnem éjfélig búgott, az emberek jöttek-mentek, és Mackó nem szereti az ilyen rendetlenséget. Éjjel legyen csend! Nem lehet a szegény kutyától azt kívánni, hogy ebben a zajban kiválogassa, ki a tolvaj, és ki jár egyenes úton. Na és a hírek? A kutyahírek, amelyeket távoli házőrzők kiabálnak, azokat sem lehet megérteni...
A szomszédban búg a cséplőgép, dalolnak is, és Mackó – amit csak ritkán tesz meg, ha valami nagyobb problémája van – csendesen megjelenik a verandán, és rám néz.
– Hát ez miféle lárma?
– Csépelnek, Mackókám, de nem tart soká ... ez ellen nem lehet semmit tenni.
– Elég furcsa – csóválja farkát az öreg kutya, és kiballag a külső udvarba.
De belátogat Mackó olyankor is, ha vendégek jönnek. Nyitva van a verandaajtó, szokatlan világosság, egy kis lárma is kihallatszik, és Mackó ilyenkor megnézi, hogy nincs-e valami baj.
– Nincs semmi baj, Mackó, vendégek vannak...
Mackó erre csóválja farkát, és lehasal elém, mert a „vendégek” szóval kapcsolatban jó emlékei vannak. A falatot illedelmesen szájába veszi, rám nevet, és kissé élénkebb farkcsóválások közt kivonul óljához.
Ilyenkor mindig eszembe jut egy régi eset, amikor Mackó megelőzte a vendégeket. A kertben terítettek akkor is, és feleségem egy púposan megrakott, nagy tál süteményt – szépen letakarva – valami alacsony asztalkán helyezett el. Égtek a lámpák, és mi kimentünk a vendégek elé a vasútra.
Mackónak persze feltűnt a világosság. Beballagott megérdeklődni, mi újság, de sehol senki. A kis asztal felől azonban jó illatok lengedeztek. A terítőt óvatosan lehúzta – talán körülnézett, hogy rászól-e valaki –, és mivel még mindig nem jött senki, az egész tál tésztát az utolsó darabig megette. A tálat – Mackó rendes kutya – szépen kinyalta, aztán elvonult.
A vendégek azért nem haltak éhen, én pedig elővettem Mackót. Megfenyegettem botommal.
– Torkos vén eb! Látni sem akarlak, takarodj!
Mackó csóválásra igazított farka azonnal lekonyult, és bűnbánó bűnösként ballagott óljába a kocsiderékra való édességet megemészteni.
Akkor éjjel nem is ugatott, pedig mély hangját egyébként szívesen fitogtatja, és még a messzi faluvégi kutyák is tisztán megérthetik üzeneteit. Merthogy üzengetnek egymásnak, az kétségtelen. Sose vágnak egymás szavába, és csak akkor felelnek, ha a másik elmondta mondókáját.
Nyitott ablaknál alszunk. Szomszédom a templom, és ezért néha le kell Mackót intenem, mert a templom fala Mackó ugatását szinte a fejünkhöz veri. De a visszhang nekem is jó, mert csak kiszólok az ablakon:
– Nem hallgatsz, Mackó!
És Mackó valószínűleg megrettenve néz körül, mert mintha ott szóltam volna mellette. Ilyenkor meg is van sértve, de ezt reggelre elfelejti.
Ha azonban valami rendkívüli esemény van, Mackót nem lehet elhallgattatni. Ilyenkor ki kell menni, és megnézni, mi a baj, de ilyenkor hangja is egészen más. Egyszer olyan különös, szaggatott, keserves hangon ugatott, hogy szinte megijedtem. Akkor volt kölyök az utódnak szánt kis Mackó. Az udvaron feneketlen sötét.
– Hol van, Mackó? Mi baj van?
Mackó azonnal ott termett, és szinte tuszkolt orrával a kerítés felé.
A kerítésen túl ott szomorkodott a kis Mackó. Valahol kibújt, és nem tudott visszajönni, anyja pedig nem tudott kimenni, pedig a szoptatás órája már nagyon sürgette.
A gyermeket fülénél fogva bevezettem, anyját pedig összeszidtam:
– Mi vagyok én, szárazdajka? Vigyázz a kölykedre, hogy hova mászkál!
Rám se hallgatott. Körülszaglászta fiát, és lengő farkcsóválással adta tudtomra, hogy köszöni szépen, most már elmehetek.
Mackónak vannak ellenségei, és vannak barátai. Ellensége: minden egyenruha és minden – kéményseprő; barátai pedig az asszonyok és gyerekek. Ezeket meg sem ugatja, de ha csendőr vagy kéményseprő jön a házhoz, ezeket kísérgetni kell, mert Mackó talán megölné őket.
Egyszer jókor reggel nagy zenebonát, kiabálást hallok a hátsó udvar felől. Még idejében érkeztem, de a kéményseprő már a kerítés tetején lovagolt, Mackó pedig csattogó fogakkal ugrált utána, hogy ő megeszi ezt a gonosz fekete embert.
– Megőrültél, Mackó?! Ez egy tisztességes kéményseprő...
– Bánom is én! – ordított Mackó, és csak hosszas rábeszélésre engedte magát bezárni, de a kéményseprő papucsát mindenesetre magával vitte.
Azután nem szereti Mackó a teliholdat se.
Az ég alja még alig vörösödik, már nyugtalanul jár-kel. A felhőkre szórt hideg tűz mintha távoli nagy vészek hordozója lenne, mert valami rettegés, valami reszkető láz izzik az árnyékok mentén, és Mackó vonítva figyelmezteti a környéket, hogy vigyázzanak, vigyázzanak ... mert a rém itt jár ... csak nem látja senki.
Környékünkön nem is lett semmi baj, de reggel, amikor kimentem a pusztára, a gazda felesége könnyes szemmel újságolta, hogy a kis Mackót elgázolta egy autó...
A hír engem is szíven ütött. Hűséges, kedves szeme mintha rám nyílt volna még egyszer, aztán eltűnt, és csak üres sötétség maradt helyén.
Odahaza talán egy kicsit hosszabban simogattam meg anyja fejét, mert az öreg kutya kérdőleg rám nézett.
– Valami baj van?
– Semmi, Mackó ... mi lenne? Múlik a nyár, öreg kutyám. Múlik, de még szép lehet az ősz is...
Éjjel pedig megrettenve ültem fel ágyamban.
Mackó szaggatott, panaszos ugatása verte szét álmom, mint valamikor régen, amikor nem tudott fiához menni. Most is kimentem hozzá.
Állt a kerítés mellett, és panaszosan, vádlóan ugatta a sötétséget.
– Látsz valamit, Mackókám? Mert én nem látok semmit...
Felettünk zavaros, lázas arcával hidegen úszott a hold. Átöleltem az öreg kutya fejét, és elhúztam a kerítéstől.
– Gyere, Mackókám, én nem látok semmit abban a túlsó árnyékban, de tudom, hogy hiába a panasz, nem jött még onnét vissza senki, de senki.
(1940)