Részlet Nadler Herbert Vadásznapok, vadászévek című kötetéből.
1927. november 8-án délután háromnegyed 5-kor, amikor már alkonyodott és kelet felől az éppen kelő hold sápadt fénye áttetszett a lombtalan szálerdő ágazatán, fordult be szekerem a márianosztrai községi mezőről a kóspallagi uradalmi erdőbe, majd amikor fél 6-kor vadászkunyhómhoz értem, már holdvilágos éjszaka volt.
Másnap egy órával virradás előtt, vadászkunyhómtól jó puskalövésnyire, a körülötte elterülő szálasban, két közel egymás mellett lévő, igen látogatott dagonyához cserkeltem, hogy mellettük lesbe álljak. Ott reméltem hajnalban disznót látni, mert tapasztalatból tudtam, hogy a távoli mezőről, a szálason át, a közeli bozótos vágásba vonuló disznók útba ejtik a dagonyákat és megfürödnek bennök. Az uradalmi erdőőr jelentése szerint az a bizonyos öreg kan, amelyről már október eleje óta volt tudomásunk, s amelynek elejtése volt ezúttal főcélom, újabban szintén a területnek ezen a részén, a dagonyák tájékán járt. De elkéstem. A disznók már a dagonyák közelében voltak, amikor még sötéttel odaértem. Egyikük alig 50 lépésnyire tőlem hangos fújással jelezte, hogy észrevett; öblös, mély hangú morgása árulta el, hogy az öregebbek közül való. Talán a keresett nagy kan volt. Nem láttam belőle semmit. Pedig valahol előttem, a szálasban, a magas, sűrű vágás szélén állt. De felhős volt az ég, nem érvényesült a holdvilág, s ezért meglátnom nem sikerült. Aztán vagy 20 lépésről egyet röffentve egy malac ugrott el hirtelen előlem. Ezt is csak későn vettem észre, és homályosan láttam, amikor mint valami futó árnyék elsurrant. Végül tőlem baloldalt mozdult meg három közepes nagyságú sötét alak, ezek addig csendesen állva tűrték, hogy vagy 40 lépésnyire mellettük elcserkeljek.
Hiába, szálerdőben az éjjeli homályban, holdvilágnál sem sokat ér a cserkelés. Ha megelőztem volna a kondát, valószínűleg lőhettem volna belőle egyet. A lesben álló vadász a harasztot zörgető, mozgó vadat idejekorán meghallja és meglátja. De, saj-nos, fordítva történt a dolog! Csoda, hogy sikerült a haraszton járva ennyire közel jutnom a disznókhoz. Ennek csak az lehet a magyarázata, hogy a haraszt zörgéséből nem hallatszott ki lassú lépéseim egyenletes üteme és bennem is vadat sejtettek, míg csak meg nem láttak vagy szimatot nem kaptak tőlem.
Ezen az eseten okulva, harmadnap, november 10-én hajnal előtt félórával még korábban mentem a dagonyákhoz a feketesörtés csavargókat várni, noha az idő annyira barátságtalan és a vadat nyugtalanító volt, hogy nem sok reményem lehetett velök találkozni. A déli szél éjfél óta olyan gorombán fújt, hogy csak úgy rázta, taszította kunyhómat. Sötét felhők takarták az égboltot, és mintha egymást kergetnék, gyorsan vonultak északnak; köztük a teliholdnak csak időnként sikerült néhány pillanatra kikandikálnia.
Fa tövéhez kuporodva várakoztam és csodáltam a holdvilágos, viharos éjszaka titokzatos, mesés hangulatát és egyre változó képét. Amíg a holdat felhő takarta, gyengén átszűrődő fénye csak keveset enyhített a sötétségen, és körülöttem feketeszürke homály volt; a disznót azonban még így is meg lehetett volna látnom. De amikor a felhő elvonult és az egyszerre szabaddá vált hold bevilágított az erdőbe, mintha fölöttem lámpa gyulladt volna ki, hirtelen a petróleumlámpa gyér világítására emlékeztető, kísérteties fény és fekete árnyék támadt, és mi sem lett volna könnyebb, mint a disznót a fényerős távcsövel pontosan megcélozni. Közben a szél úgy hajtogatta a lombtalan, csupasz fákat, hogy koronájuk ide-oda düledezve, összevissza hajlongva, bólongva verődött egymásnak. Zúgott-búgott a szél, kavarta, suhogtatta a sok száraz harasztot, és a természetnek eme téli jelenségei és hangulata ellenére csaknem nyári meleg volt. Az égbolt nyugati részén bujkáló hold szerény fénye sárgásfehéren szegélyezte a sötét felhők csipkés fodrait, és ugyanakkor keleten, a sötétkék hegyek fölött a virradás hideg, kékeszöldes fénye terjedt.
Hiába vártam a disznókat, nem jöttek meg. Talán még nem felejtették el és zokon vették előtte való hajnali találkozásunkat.
Hat óra után, hogy megvirradt, már nem volt célja a lesnek, és cserkelni indultam. Mindig szálerdőben jártam, ahol a disznóknak igen sok csapája és friss túrása volt, de két őzsután felül más vaddal nem találkoztam. Hosszú ilyenkor az éjszaka, délután 5 órától reggel 6 óráig, tizenhárom óra hosszat tart; a sötétségtől védett vad nagyot járhat és sokat legelhet, és mire virradni kezd, már a sűrűségbe húzódott és elrejtőzött. Novemberben úgy áll a dolog, hogy alkonyattal, amikor a vad pihent és megint táplálék után jár, inkább lehet vele találkozni, mint hajnalban, a kóborlással és táplálkozással töltött hosszú éjszaka után.