A jelenleg Magyarországon vadászható lúdalakú vízimadárfajok a tőkés réce, a nagy lilik, a nyári lúd, a vetési lúd, valamint a nálunk elvétve előforduló kanadai lúd és a nílusi lúd.
Egy vizsgával rendelkező vadász számára az egyöntetűen fekete színű, fehér csőrű szárcsa határozása nem okozhat nehézséget, hasonlóképp a jelenleg vadászati idény nélküli erdei szalonkáéhoz. Az alábbiakban a vadászható réce- és lúdfajok határozásához igyekszünk néhány jól használható fogódzóval szolgálni.
A tőkés réce határozása
A récefajok közül egyedül a tőkés réce vadászható. Többnyire homogén csapatban mozog, de hozzá csapódhatnak más úszórécék, ritkábban bukórécék is. Ültében a gácsér zöldeskék, a fény rávetülésétől függően akár lilás színben játszó feje, fehér nyakörve, barna melle, barnásszürke háta, testoldala és hasa, sötétebb fartájéka alapján könnyen meghatározható. Sokkal könnyebben összetéveszthető a tojó, mely világosbarna színű, tollazatának finom mintázottsága csak közelebbről vehető észre. Mivel a bukórécék teste mélyebben süllyed a vízbe (szélcsendben is szinte csak a hátuk látszik ki a vízből), táplálkozáskor pedig teljes testükkel a víz alá buknak, komolyabb fejtörést csak a többi úszórécétől való megkülönböztetése jelenti. Utóbbiak közül a kanalas réce tojójának lapátszerű, szinte ormótlan csőre, a csörgő réce és a böjti réce pedig mérete alapján kizárható. Nagyobb figyelmet érdemel a kendermagos réce, valamint a fütyülő réce és a nyílfarkú réce tojója. Ezeket röptében is viszonylag jól határozhatjuk, mivel a fütyülő réce felső szárnyfedői, illetve a kendermagos réce négyzet alakú fehér foltot alkotó karevezői (az úgynevezett szárnytükör) fehér színűek. A tőkés réce szárnyából a lilás szárnytükröt kívülről és belülről szegélyező keskeny fehér csík kivételével minden fajta fehér szín hiányzik. Ültében a fütyülő récét vörhenyesebb, homogénebb színe, valamint kerekded feje és kissé rövidebb, finomabb csőre alapján határozhatjuk. A kendermagos réce szárnytükre kis fehér foltként az összecsukott szárnyon is elővillan. A nyílfarkú réce szép színű gácsérjával szemben a barnás színű tojó farka szintén hegyes, bár farktollai nem annyira hosszúak, mint a hímeké. Teste, nyaka, csőre karcsúbb, az egész madár valamivel kisebb, kecsesebb, mint a tőkés réce.
A vadászható ludak határozása
A hazai lúdfajok között megkülönböztetjük a „mezei” vagy „szürke” ludakat (többségükben idetartoznak vadászható lúdfajaink), az ún. „tengeri” ludakat, valamint az ásóludakat, melyek méretben inkább a récékhez állnak közelebb.
„Mezei” vagy „szürke” ludak
Idetartozik az egyetlen Magyarországon költő lúdfaj, a nyári lúd, a két lilikfaj (a nagy lilik és a kis lilik), a vetési lúd és az attól rendszertanilag újabban külön fajként tárgyalt tundralúd, valamint a rövidcsőrű lúd. E fajok közül a veszélyeztetett és fokozottan védett kis lilik, továbbá a védett rövidcsőrű lúd nem vadászható.
Világos szárnyfelsőjű ludak
Amennyiben röptében a felső szárny az evezőtollak kivételével szinte világítóan világosszürke, a vadászható nyári lúddal állunk szemben. E faj, szakítva a hagyományokkal, már gyakran át is telel nálunk, így már nem csupán „nyári” lúd, az északi ludakkal egy időben és egy helyen is megfigyelhető. Népi neve – szőke lúd – ugyanakkor mindig emlékeztet arra, hogy összességében világosabb szürke a színe, röptében szinte világítóan világos színű a felső szárnya, nem utolsó sorban nagyobb teste, és a házi lúdéval egyező gágogó hangja révén is biztonsággal meghatározható. Vele összetéveszthető viszonylag világos felső szárnya révén még a rövidcsőrű lúd is, de feje és nyaka sötét színű, csőrében fekete minta is van, hasonlóan a vetési lúdéhoz.
Fehér csőrgyűrűs ludak
A fehér csőrgyűrűs, fekete keresztmintás („habos” mintás) hasú ludak valamelyik lilikfaj öreg példányai. A nagy lilik jelenleg leggyakoribb lúdfajunk a költésidőn kívül. Valamivel nagyobb, mint a fokozottan védett kis lilik, fehér csőrgyűrűje nem terjed fel a homlokra, és hiányzik róla a szem körül a kizárólag kis lilikre jellemző sárga gyűrű, „szemüveg”.
A kis lilik valamivel kisebb testű, rövidebb („pisze”) csőrű, viselkedése is kicsit eltér: rendezetlenebb alakzatban repül, táplálkozáskor pedig gyakran kicsit agresszívabban viselkedik a többi lúddal, akár fajtársról, akár más fajhoz tartozó lúdról van szó.
Hangja kicsivel magasabb, kicsit „csaholó”. Előfordulására leginkább a Hortobágy környékén és a Tiszántúlon van esély az őszi vonulás időszakában, de az európai védelmi programoknak köszönhetően valamivel gyakoribbá vált tradicionális hortobágyi vonulási pihenőhelyén kívül is. Így a Fertő, a tatai Öreg-tó környékén, valamint a Kiskunság tavain, gyepein is meg-megjelenik (akár át is telelhet), de rendszeresen továbbra is leginkább Hajdú-Bihar és Békés megye területén bukkanhat fel, akár több tucatnyi példányból álló csapata is.
Sima hasú, sötét szárnyú ludak
Ilyenek lehetnek a vetési lúd, a tundralúd, de a két lilikfaj fiatal példányai is. A lilikek közül az öregek csőrtövén fehér gyűrű van, de a fiatalok még nem viselik ezt a bélyeget, és a hasukon sem jellemző a keresztmintázat! A nálunk előforduló lilikek csőre rózsaszín, különösebb mintázat nélkül. A fiatal kis lilik nehezen megkülönböztethető a nagy lilik fiatal példányaitól, mivel az ebben a korban is meglévő, szem körüli sárga gyűrűje sajnos csak jó távcsővel észlelhető nagyobb távolságról. Pisze csőre és esetleg közelben tartózkodó öreg tollruhás fajtársai segíthetnek a határozásban. Különösen az őszi vonulás során és a Tiszántúlon legyünk nagyon elővigyázatosak e fajjal, melynek megmentésére európai uniós támogatással jelentős összegeket költenek a skandináv országok és az egyik jelentős vonulási pihenőhelyének számító Magyarország is.
Korábban Magyarország „nagyhatalomnak” számított a nálunk telelő vetési lúd szempontjából. A klímaváltozással a faj (illetve fajok, ahogy mindjárt látni fogjuk) telelőterülete is megváltozott, így már a Dunántúlon is újabban többnyire legfeljebb néhány tucatnyi példányból álló csapataival találkozhatunk. A terítékstatisztikák jelentett adataival szemben kifejezetten ritkának mondható már a Dunától keletre.
Eltérő költőhelye, finom morfológiai különbségek és genetikai vizsgálatok figyelembevételével korábban alfaji szinten elkülönített példányait két, teljesen önálló fajnak tekinti a tudomány (bár ezt még hazai jogszabályaink nem tükrözik). Valamivel nagyobb testű, hosszabb csőrű alakját (Anser fabalis) továbbra is vetési lúdnak nevezzük. Ennek sárga csőrén rendszerint kevesebb a fekete színű mintázat a csőrhegy felé. Rövidebb és feketével mintázottabb csőrű a tundralúd (Anser serrirostris), mely nevéhez méltóan a tundra költőfaja, szemben a tajgát benépesítő vetési lúddal.
E fajoknál is meg kell említenünk a védett, hazánkban elvétve előforduló rövidcsőrű ludat, mely ugyan röptében jól elkülöníthető világos felső szárnyfedőtollai révén, de ültében az utóbb említett két fajjal – főként a tundralúddal – összetéveszthető. E fajnak van a legrövidebb csőre (melynek töve rózsaszín), valamivel hosszabb a tundralúd csőre, míg a vetési lúd csőre a leghosszabb. Segíthet a határozásban, hogy a rövidcsőrű lúd nyaka rövid, feje kerek, háta hamvasszürke.
Ásóludak
Idetartozik a természetvédelmi oltalom alatt álló bütykös ásólúd és a vörös ásólúd, de velük közeli rokon a nílusi lúd, mely utóbbi Európába betelepített, faunaidegen faj. Az itt felsorolt három faj közül egyedül ez vadászható, bár előfordulása nálunk ritka.
Az ásóludak közül zöldesfekete, fehér és vörösesbarna színével még szabad szemmel is jól határozható a bütykös ásólúd, mely újabban költőfajként is ismert. Elhagyott rókakotorékokban, egyéb földi üregekben költ. A túlnyomórészt rókavörös színű vörös ásólúd határozása sem jelenthet gondot. Bár a nílusi lúd színe is hasonló, de nagyobbnak tűnik, szürkés fején mind a két nem esetében feltűnő sötét, szem körüli álarc figyelhető meg.
A „tengeri” ludak
Ide sorolhatók az örvös lúd, az apácalúd, a kanadai lúd és a vörösnyakú lúd. E fajok költésidőben jellemzően a tengerparton vagy annak közelében élnek, innen kapták gyűjtőnevüket. Nálunk valamennyien ritkák. A színük túlnyomórészt fekete vagy sötétszürke. Figyelemmel kell lennünk az itt tárgyalt négy faj közül nálunk legrendszeresebben előforduló vörösnyakú lúdra, mely fokozottan védett. Élénkvörös alsó nyakrészével és mellével, egyebütt jellemzően fekete-fehér mintázatával a legszebb lúdfajunk. A tengeri ludak közül idehaza egyedül a kanadai lúd vadászható – észak-amerikai faj, melyet (túlságosan is) sikeresen betelepítettek Európába, Magyarországra továbbra is elvétve vetődnek el példányai. Méretével a hazánkban előforduló legnagyobb lúdfaj, teljesen fekete feje és kiterjedten fehér torka, továbbá barnás háta megkülönbözteti fajtársaitól. A további két faj védett: az örvös lúd és az apácalúd túlnyomórészt fekete vagy sötétszürke, előbbinek a nyakán, utóbbinak a fején van fehér szín.
