A szerző képek, hangok és illatok felvillantásával utaztat minket a természet és a vadászat legszebb időszakaiba. Hatására az olvasót elkapja a vadászláz és a természet szeretete.
– Lilik-lilik! – érkezik a vadászfülnek oly kellemes hang… – merengek az érkező libacsapat irányába a hortobágyi hajnal horizontján… Messze vannak még, éppenhogy látszik a „csíkja” a lúdnépnek, de a hangjuk már itt van, mely hangulata rabul ejt… Igen, talán a tavaszi szalonka korrogás és a szeptemberi szarvasbőgés – na, jó, még a decemberi disznóordítás – az a „dallam”, ami hasonló érzéseket vált ki belőlem.
Négy féle hang, négy különböző világot idéz, az érzés mégis ugyanaz… Egy-egy hang; egy-egy apró rezdülése a világnak – melyet „hétköznapi” ember tán meg sem hall, mi mégis oly sokat kapunk tőlük. Emlékeket, lehetőségeket, vágyakat…
De tovább megyek. Szagok, illatok?! Szintén olyan impresszió, mely sokszor, sokaknak semmit nem mond, nekünk vadászoknak pedig beszédesebbek mindennél… Ott van például az – oly sokszor emlegetett – tavaszi felázott erdő illata. Vadászembernek a szalonkavárást juttatja eszébe. Vagy az őzbakváró akácvirágos, fűsarjadós májusi hajnal illata… A kandisznóváró, búzavirág illatú június… vagy éppen a „kéményszagú” orrbefagyasztó télszag.
– Lilik-lilik! – zökkenek vissza a valóságba. Közelednek, már ki lehet venni az egyes madarak alakját is, most kell igazán lapulni az árokparti nádban! És a füstök? – ugrok vissza megint az impressziók világába – Tudja az olvasóm, hogy mi a „tavaszi” és mi az „őszi füst”? Ha nap, mint nap az erdőt járja, figyelve annak minden rezdülését, akkor minden bizonnyal… ugyanis a kettő merőben különbözik egymástól, mind „illatilag”, mind pedig általa keltett érzésileg. Amikor február-márciusban az előző évi – egész télen kint aszalódott – füvet meggyújtják, és a böjti szelek terelgetik annak füstjét; az azáltal keltett hangulat nem más, mint a tavaszvárás; az április óta tartó visszaszámlás végnapjai, a szalonkázás eljötte… Amikor pedig augusztusban, szeptember elején a falu szélén meggyújtják a lekaszált – félig meddig száraz – krumpliszárat, annak a füstje nem csak ízében más, hanem az év másik nagy várt vadászünnepét – a szarvasbőgést, annak kezdetét, az ősz indulását idézi fel a természetjáró emberben…
– Lilik-lilik! – már a fejem felett vannak! Szinte ösztönösen végzem a mozdulatsort – kezeim meghosszabbítása a fegyverem csöve; lövéseimre a két „maréknyi” sörétraj egy-egy foghíjat üt a libák sorába, a két lilik pedig mellettem puffan az árok partján a felázott búzavetésen…