Az idei évben, vadászújságunk által első ízben kiírt Sólyom-díjra – melyben a „feladat” levélírás volt, lapunk nagy múltú főszerkesztőjének, Kittenberger Kálmánnak címezve – beérkezett pályamunkák közül a háromtagú zsűri által kiválasztott nyertes írást szeptemberi lapszámunkban tettük közzé.
A bizottság két további pályamunkát előre nem meghirdetett különdíjban részesített, ezúton publikáljuk első különdíjasunk, Stall Anita (Noszlop) olvasónk pályázatra beküldött levelét.
Kedves Kálmán bácsi!
Édesapa megengedte, hogy én is írjak Önnek egy levelet és azt ígérte, hogy a sajátjával együtt elküldi azt.
Azért írok, mert házi feladatom is ez az elemi iskolában: gyakorolni a szépírást és a fogalmazást, és mert azt szeretném, ha jó szívvel gondolnál rám.
Emlékszik? Mikor legutoljára találkoztunk, édesapával a vadászatról társalogtak, én pedig belebeszéltem és megsértődtem. Sőt, sírtam is.
Úgy gondoltam, hogy nekem van igazam, mert az állatok is Isten teremtményei, s nem szabad kioltani az életüket. Haragudtam a férfiakra és eldöntöttem, én igenis apáca leszek.
Aztán Kálmán bácsi utánam jött. Nem úgy bánt velem, mint egy kilencéves kislánnyal, hanem kedvesen elmagyarázta nekem, mit gondol a szabadban való élet gyönyörűségéről, ahol az égbolt alkotja a tetőzetet s a föld az asztalt. Aztán a magyarázatból egész csuda mese kerekedett az afrikai vadonról.
Apa később azt mondta, a vadászatot egyáltalán nem a lövés tudománya, nem a gyilkolás és nem az étel, a bőr s a trófea jelenti, hanem mindez együtt, és még sok-sok minden, ami túl van ezeken. Ősi örökség ez, amit egyik ember örököl, a másik nem. Ősi harc ez a család táplálékának megszerzésére, kutatási vágy, megfigyelés, tudásszomj, kalandkeresés, gyűjtési szenvedély, erdők, mezők, nádasok szeretete, … és ha nem szólhat a puska, akkor is! Meg azt is mondta apa, hogy ő most más miatt aggódik: furcsa világ közeledik, s úgy érzi, ember emberre vadászik itt hamarosan. Remélem, téved.
Másnap elvittek engem is az erdőre. Ott megértettem, amit előtte nap mondtak.
Jó volt az erdőt járni, madarat lesni, fácánt hallgatni, belenézni egy őz szemébe. Köszönöm ezt az élményt. Sok mindenben változott a véleményem, de egy dologban nem; még mindig apáca szeretnék lenni.
Nagy izgalommal várom válaszát!
Szeretettel üdvözli:
Fekete Edit
Kelt: Ajka, 1939. május 13.