Talán idézőjelbe illenék tennem ezt a két szót, mert hiszen kiváló írónknak, Csathó Kálmánnak cikkéből vettem őket…,
Talán idézőjelbe illenék tennem ezt a két szót, mert hiszen kiváló írónknak, Csathó Kálmánnak cikkéből vettem őket minthogy azonban ő is olyan értelemben említette, hogy nemcsak a szókat, hanem még a hozzájuk kapcsolódó fogalmakat is ki kell irtani a vadászok lelkéből, nyugodtan elhagyom az idézőjelet. Magam nem nyelvészeti szempontból akarok most foglalkozni ezzel a két szörnyszülöttel. El velük oda, ahova valók : az örök feledésbe! Persze, félek, hogy ez csak amolyan jámbor óhajtás marad, mert csodálatos, hogy amikor annyi szép magyar szó veszett már ki a nyelvből, a nyelvgyilkosok egyikmásik alkotása úgy megmarad, mintha drágakő volna a nyelv kincstárában. De talán még ennél is szomorúbb, hogy az általuk jelölt barbár szokást sem lehet kiirtani, mert mint «waidgerecht» dolgot hozta be hozzánk valamelyik cseh láger, s ma is akadnak, akik esküdnek vadászias voltára. A letarkózás — hála Istennek! — ma már mint szó is, de mint fogalom is kezd a múlté lenni, s egyre többen vannak, akik emberségesebbnek, vadásziasabbnak tartják a kegyelemlövést. Nem is olyan régen, még magam is pálcát törtem e mellett a szó mellett. Minthogy azonban a jobbat mindenkor szívesen veszem, kitöröltem már ezt is szótáramból s helyébe a Nadler Herberttől tanult «megváltó lövést» írtam be, mert magyarabb is, szebb is a kegyelemlövésnél. A fogalmat is jobban fedi olyan lövés, amely a szenvedő állatot megváltja kínjaitól. De nem kalandozom tovább a nyelvészet terén, hanem visszatérek eredeti célomhoz, a vadásziasnak tartott kegyetlenkedések kipellengérezéséhez. Mielőtt azonban sorba venném őket, mentségünkre meg kell állapítanom, hogy nem magyar lélekből fakadtak, hanem úgy vettük át őket sok más rosszal — de jóval is — a nyugati vadászkultúrából. A magyar lélek nem kegyetlen. Csak... De erre is rákerül majd a sor! Nem térek vissza abba az időbe, amikor még a sebzett vagy eleven elfogott rókát olyan kegyetlen kínzásokkal ölték meg a «waidgerecht» vadászok, hogy a jóérzésű embert már elgondolása is beteggé teszi, csupán csak arra utalok, hogy még gyermekkoromban is nagyon sok szokás élt akkor, amelyek ma már ismeretlenek, vagy legalábbis csak emlékünkben élnek. Majd azt mondhatnám, hogy annyiféle volt a vadásziasnak tartott megölési mód, ahányféle a vad. Voltak közöttük tagadhatatlanul olyanok, amelyek kegyetlenségük mellett férfiasságot, bátorságot követeltek. A szarvasnak vagy disznónak a leszúrása nem ment babra! Ha még annyira beteg volt is ez a két gyönyörű vad, a hozzájuk közeledő vadásznak ugyancsak résen kellett lennie, ha nem akarta, hogy esetleg maga is odakerüljön vadja mellé... terítékre. Aki látott már sebzett szarvast, annak nem kell magyaráznom, micsoda rettenetes ütést tud mérni súlyos agancsával. És a sebesült disznó sem gyerekjáték. Egyik is, másik is ösztönszerűen megérzi, hogy a hozzája közeledő ellenség most akarja rámérni a halált, s vad félelmében minden maradék erejét egyetlen vágásba adja bele. Mondom, a férfiasságot nem lehet megtagadni, de ez még nem teszi megokolttá, hogy fölösleges szenvedést okozzunk egy állatnak, ha már egyszer meg kell ölnünk. Nemcsak azt a szenvedést gondolom, melyet a sokszor ügyetlenül irányított döfés okoz, hanem a lelki szenvedést. Gondolj csak arra, mit érzel, mikor a fogorvos közeledik feléd a fogával! Pedig jót akar veled. Mit éreznél akkor, ha azt tudnád, hogy meg akar ölni?... Hála Istennek, a nagyvadvadászok már ráeszméltek arra, hogy a legvadásziasabb dolog, ha minél kevesebb szenvedéssel váltják meg kínjaitól a sebzett vadat, s nem sajnálják azt az egyetlen jól irányzott golyót, amely villámszerűen öli meg áldozatukat. Bizonyára nagy szerepe van ebben annak a körülménynek, hogy szarvast, disznót és más nagyvadat nem szoktak tömegben lőni, s így nincs módjuk arra, hogy a megszokottság folytán szívük megkérgesedjék. Csaknem minden elejtett vadnak látják szomorú haláltusáját,s ez olyan látvány, amely a legedzettebb vadászt is megilleti, esetleg könnyet csal szemébe. Ilyenkor a megváltó lövés nemcsak a vadat váltja meg szenvedésétől, de megváltja a vadászt is attól a szorongó érzéstől, melyet az általa okozott szenvedésnek látása kelt benne. Ahogy a vad elnyúlik, úgy nyugszik meg lelke is, s az elröppenő életet a megkönnyebbülés sóhajtása kíséri útján. Ilyenképpen a „bezárkózás” már a múltak bűnének volna tekinthető, ha nem akadnának elég szép számmal olyanok, akik még mindig alkalmazzák a kevésbé veszedelmes őznél. Ehhez már igazán nem kell különösebb bátorság, csupán egy nagy adag kegyetlenség. Nagynevű vadászoktól hallottam, olvastam, hogy sajnálják ezt a gyönyörű teremtményt megölni, mert a legszebb agancs birtoka sem okoz annyi gyönyörűséget, mint amennyit ennek a kecses vadnak látása nyújt a természet szépségei iránt fogékony vadászszemnek. Ezt mondják és érzik a vadászok. A húslövő ellenben másként vélekedik, s ha megmagyarázod is neki, mennyire vadásziatlanul cselekszik, még szerencsésnek vallhatod magad, ha régi salabakterokra hivatkozva ki nem süti rád, hogy annyit értesz a dologhoz, mint a hajdú a harangöntéshez. Hisz meg vagyon írva, hogy az elejtett őz értékét nem szabad lerontani azzal, hogy egy újabb lövéssel szétroncsolod húsát. Ha már egyszer meg kell ölnöd az állatot, hogy húsához hozzájuthass, ne tedd úgy tönkre, hogy éppen húsa váljék élvezhetetlenné! Mondom, mindjárt ezzel állnak elő, de olyan oktató hangon ám, hogy szinte magad is megdöbbensz saját tudatlanságodon. Nem is csoda, mert ami igaz, az igaz! Csak éppen nem abban az értelemben igaz, ahogy ők értelmezik. Mert nem úgy kell ezt értelmezni, hogy nem szabad lövéssel megváltani szenvedésétől, hanem úgy, hogy nem szabad olyan testrészen lőni, amelynek akár trófea, akár élelmezés szempontjából sértetlennek kell maradnia. Agyon kell csapni azt a puskást, aki közvetlen közelből nem tud egy őzet úgy meglőni, hogy azonnal megölje ugyan, de máskülönben ne tegyen benne kárt! De nem is itt az igazi bökkenő. Legtöbb esetben nem a tévesen értelmezett vadásziasság a kegyetlenkedés indítóoka, hanem a krajcároskodás : sajnálja az illető a drága töltényt. Csak az a csodálatos, hogy amikor lehetetlen távolságból rálövöldöz a vadra, olyankor nem sajnál több töltényt sem, mikor azonban arról van szó, hogy az ilyen módon, vadásziatlanul megsebzett vadat megváltsa szenvedésétől, egyetlen töltény is súlyosan esik a latba. Hát persze! Az előbb még a lődüh, a kapzsiság dolgozott benne, most ellenben, mikor a vad már birtokában van, előtérbe nyomul a fukarság. Tessék csak ezen egy kicsit gondolkodni, mennyire rokon, sőt édestestvér-vonások ezek, és mennyire érthetővé teszik egyrészt a tölténypazarlást, másrészt a tölténykímélést! De azt sem lehet tagadni, hogy a szívnek, az emberiességnek vajmi kevés köze van egyikhez is, másikhoz is. A «letarkózás»-t tehát elintéztük szerencsésen azzal, hogy a megváltó lövéssel helyettesítjük mint szót is, mint fogalmat is. De nem beszéltem még a «letollazás»-ról. Ez — ha ugyan lehetséges — még az előbbinél is kegyetlenebb gyilkosság. Aki kitalálta, alighanem szörnyen büszke volt találmányára, hogy lám, még csak bicskára sincs szüksége, hanem saját tollával öli meg a sebzett szárnyasvadat. Képzelni sem lehet egyszerűbbet: az ember kihúz egy evezőtollat s beleszúrja a sebzett szárnyas tarkójába. Csakugyan, nagyon egyszerű! Igaz ugyan, hogy az evezőtoll nem mindig húzható ki könnyen, s művelet közben azt a szegény, szenvedő állatot ugyancsak megdögönyözi, meggyötri, meg az is igaz, hogy az a toll nem mindig elég kemény, s ilyenkor megint csak dögönyözni, gyötörni kell azt a szegény vadat, de ez a kis munkatöbblet igazán nem számít, amikor vadásziasságról van szó. De kérdezzük meg csak azt a szegény vadat, vajon ő is vadásziasnak találja-e! Persze, nem tud szegény beszélni. Annak legalábbis nem, akinek az állat szenvedése iránt nincs érzéke. Aki ellenben meglátja szemében a halálos rémületet, aki meglátja, mint dagad ki fájdalmában a szeme, amint a tompa tollat beleerőltetik tarkójába, az legszívesebben annak a tarkójába erőltetne bele valami tompa tárgyat, aki ezt a barbár szokást meghonosította és vadásziasnak minősítette. Megérdemelné! De még így sem bűnhődnék eléggé, mert csak egyszer szenvedne, holott ostoba, lelketlen «találmányával, évtizedeken, évszázadokon át millió meg millió ártatlan vadnak okozott szenvedést. Az sem utolsó dolog, amikor a vadász úgy öli meg a sebzett foglyot, mint a szakácsnő a galambot : addig szorítja mellét, amíg meg nem fullad. Többnél megfigyeltem, hogy maga sem tudja nézni áldozatát, hanem oldalt tartja, hogy ne is lássa. De a jó Isten áldja meg, akkor miért teszi?! Nem sokkal egyszerűbb és emberségesebb dolog, ha gyengéden megfogom azt a szárnyast, s odakoppantom tarkóját akár a sarkamhoz, akár a puskám agyához?... Abban a pillanatban elkábul, s úgy száll el belőle az élet, hogy nem okoz neki már fájdalmat. A nyúlnál a legtöbben ezt a módot alkalmazzák, a tarkónütést, a szárnyasnál ellenben már vadásziatlannak tartják. Nem nevetséges ez? Mentségünkre mondom, nem magyar lélekből fakadt ez a «vadászias» kéjgyilkosság. A magyar nem kegyetlen. Csak... nagy benne az idegenimádat. Mondhatnám ezt másként is, elmondhatnám Fáy Andrásunk meséjét, de félek, hogy némelyek megsértődnének. Ezért csak a meséhez fűzött tanulságot idézem: Magyarom! elvész az eredeti karakter a sok követésben. De a «magyarom»-nak nincs hozzá bátorsága, hogy a maga lábán járjon. A «magyarom» azt hiszi, hogyha nem követi az idegent, elmaradottnak tekintik. A «magyarom» kapva-kap mindenen, ami nyugatról szivárog be hozzánk, de nem válogatja meg, hogy mi felel meg belőle nemzeti karakterének. Szóval : a «magyarom» még az üdvösséget is idegen mintára tudja csak elképzelni. A «magyarom» bámulatba ejti a világot sokoldalú tehetségével, csak éppen a saját vadászkultúráját nem volt mersze megőrizni, illetve — ott, ahol hiányt tapasztalt — megteremteni. A «magyarom» görcsösen kapaszkodik mindenbe, ami idegen, még akkor is, ha saját létének alapját döngeti ezzel. Hej, magyarom, magyarom, mikor eszmélsz már rá egyszer a saját értékedre! Mikor hánysz le magadról minden idegen cafrangot, mely lelkedet, nyelvedet éktelenül ! Úrnak teremtett Isten. Nemes büszkeségedben lenéztél minden más nemzetet. Miért akarsz velük lelket cserélni?... Térj magadhoz! Ébredj! Eszmélj! Rázd le magadról az idegen kábulatot! Itt is, máshol is, minden téren! Jusson eszedbe, hogy valamikor reszkettek tőled, akiknek lelkiekben szolgájukká szegődtél! Tisztítsd meg lelkedet, nyelvedet minden idegen salaktól s légy megint az, aki voltál : magyar!