Barcogás idején is leskelődik a vadvilág paparazzija. Ha a dámbikák híres celebek lennének, akkor Bóta István kollégánk milliókat kereshetne a küzdelmeik és pláne a szerelmi beteljesülésük, a borítás képeivel.
Egy néhai nagy tölgyfa kifordult tuskója mögött hasalok – már több mint 3 órája – egy igazán hűvös, október végi hajnalon. Éppen csendesednek kicsit az előttem barcogó dámbikák, úgyhogy van egy kis időm összegezni a történéseket, mert izgalomból bőven jutott erre a reggelre.
Teljesen sötét volt még, amikor elindultam fényképezni. A meleg lakásból kilépve, gorombán ébresztett az arcomba vágódó hideg levegő, és a hőmérő higanyszálára pillantva vizuálisan is szembesültem a pár fokos hőmérséklettel. Kellően vastagon felöltözve indultam a barcogóhely felé, amikor már a keleti égboltot egy narancsszínű sáv elválasztotta a tölgyfák lombkoronájától. Az előre kiszemelt helyre „befészkelve” magam, a fényképezéshez kellő fénymennyiséget vártam, miközben szabad szemmel már meg tudtam figyelni a dámokat. Elképesztő élet volt bent a vörös tölgyesben, mindenfelé barcogó bikák, előttem is és tőlem jobbra egy-egy verekedő páros. Ekkor éreztem már, hogy kivételes reggelem lesz, ha a felkelő naptól megélénkített színes lombok alatt, a barcogó dámokat megfelelő közelségből meg tudom fotózni. A délceg legények egy másodpercre sem nyugodtak, és néha attól kellett félnem, hogy egymást kergetve elgázolnak, de szerencsére nem történt ilyesmi.
A barcogóhely legnagyobb bikája eléggé fáradt volt már, sokat feküdt, bóbiskolt. Egyszer csak egy csapos bika közeledett feléje, és annyira felbátorodott, hogy a pihenő bikát böködte. Annak se kellett több, fiatal társát, amint az megzavarta, a többi bika felé kergette, így még jó páran nekiugrottak, mire kitudott menekülni a „nagyok” gyűrűjéből. Végül pont mellettem szaladt el. Komikus látványt nyújtott, amint még pár perccel ezelőtt, nagy mellénnyel a legkomolyabb dámot piszkálta, most meg riadt arckifejezéssel zihál.
A vörös tölgyesben eltöltött hosszú idő alatt rengeteg érdekes megfigyelésre nyílt lehetőségem. Bár több lőhető bika is mozgott előttem, én csak a fényképezőgépemet szegeztem feléjük, így az exponáló gomb elnyomása nem szakította szét a barcogóhely idilljét, szemben egy golyós puska dörrenésével. Ezért volt szerencsém több verekedést, borítást és még sok más érdekes pillanatot megfotóznom.
Éppen indulni készültem már haza, mikor egy bika barcogva rohant az irányomba, majd tőlem alig 30 méterre kapart magának egy fekhelyet, aztán már huppant is bele. Többször megírtam már, hogy mennyire fenséges érzés ilyen közelről figyelni egy vadat, de egyszerűen nem lehet betelni vele. Talán ezért is szeretek ennyire fényképezni…
