Volt neki becsületes neve, de mindenki csak Öregnek hívta.
A korával is rászolgált erre a megszólításra, s talán őszes, tömött szakálla miatt, de ő valahogy mégis szerette. Úgy érezte, hogy a tisztelet hangján szólnak hozzá, akik ekképpen nevezik. Sok dolgot megélt már élete idejében, és ha valaki megkérdezte tőle, hány éve fogott először puskát, hát annak bizony alaposan utána kellett számolnia. Az erdő szélén lakott, ott, ahol a kis falu szekérútja beleveszett a nagy tölgyfák törzsének rengetegébe. Valamikor az erdész háza volt a gondozott kis vályogkunyhó, az Öreg csak azután költözött oda, hogy az asszonyát végső nyugalomba helyezte. A gyerekek addigra már a maguk útját járták a távoli városok forgatagában, így aztán magára maradt. Agronómus volt a helyi termelőszövetkezetben, de a temetés után kérte a nyugdíjazását, miután pedig fiatal és lelkes utódját betanította, valóban pihenni tért. A falubeli ház árán megvette az erdészlakot, és már csak a vadászatnak élt. Alapítója volt a társaságnak, de ekkor lemondott a tisztségeiről, s naphosszat csak az erdőt járta.
Nem volt azért magányos, az emberek tisztelték még a szeme rezdülését is. Emlékezetükben ott élt a sok munka, amivel az Öreg a vadászat oltárán áldozott a múló évtizedek alatt. Keresték a társaságát, ha valamelyiknek éppen a faluvége felé vitt az útja, szívesen bekopogott hozzá egy kupica pálinkára. Ha fácánra, nyúlra vadásztak, igyekeztek a legjobb helyre állítani; ha vaddisznót hajtottak, bízhattak az Öregben, az ő állásánál tűzben esett sertevadak dicsérték legendás kezét s jól hordó puskáját. Szerették a fehér szakállú vadászt, igyekeztek a kedvében járni, Ő pedig cserébe tudással és bölcsességgel felvértezett ifjú vadászokat okított és adott a nagy múltú társaságnak. A régi, idős cimborák lassan eltávoztak vagy kikoptak a tagság soraiból, némelyikük nevét már az erdőirtáson álló, cirádásan vésett tábla őrizte. Helyüket fiaik, unokáig vették át, akik áhítattal hallgatták a régi idők históriáit. És az Öreg szívesen mesélt.
Csak egyvalamiről hallgatott, talán maga sem tudta, hogy miért. Harminc évig rágódott rajta, mire egy hideg januári szombat estén, a vadászházban tartott vacsora után nekikezdett. Addigra már körbeülték az ifjak s néhány idősebb vadász. Ő felemelte a poharát, így tartotta egy darabig, messze révedő tekintettel, majd felhajtotta belőle az erős pálinkát. Utána jólesően köhécselt kicsit, majd megszólalt:
– Amiről én most itt nektek beszélni fogok, arról még nem szólottam soha senkinek. Talán a legenda miatt, amelyben magam sem hittem. Még a nagyapám mesélte gyermekoromban, az ő idejében az a beszéd járta, hogy aki fehér vadat lő, annak a napjai meg vannak számlálva. Ezt később magam is elfeledtem, nem is láttam ilyen állatot addig a napig. Régen történt, de úgy emlékezem rá, mintha tegnap lett volna. Nyár volt, erősen benne jártunk az aratásban. Aznap a kombájnok délután végeztek a hosszú-völgyi táblákkal, s én sötétedésig még a patak menti gabonára rendeltem őket. Vadászni készültem estére, az embereknek mondtam, hogy hol leszek, s ha baj van, oda küldjenek értem. Gyalog mentem végig a falun, és amikor a réten vágtam át az akácsor irányába, kiáltás harsant mögöttem. A Jancsi gyerek volt, a barátom fia.
Apja a téesz tehenészetét vezette, a fiú is ott dolgozott az ő keze alatt. Amolyan mindenes volt, agráriskolába készült, és az addig hátralévő időt munkával töltötte. Akkoriban vált teljes jogú vadásszá. Kisgyermekkora óta hajtásokra járt, ismerte a mesterség csínját-bínját. Az apja delegálta a társaságba, ügyes, szorgalmas gyereknek ismertem. Megvártam. Kérdezem tőle, merre indult. A búzatarlóra tartott, ahova én. Mondom neki, elég nagy a tábla, ketten is elférünk rajta, jöjjön hát. Jó félórát ballagtunk csendesen beszélgetve, közben kikottyantotta, hogy udvarolni kezdett valamelyik lánynak a faluból. Jót mosolyogtam magamban, és kikérdeztem a lány mivoltáról is. Közben a tábla szélére értünk. Elmondtam neki, hová üljön, honnan várható vad leginkább, majd magára hagytam. Kerültem egy nagyot, és a föld szélében álló öreg akácfa ágai közé ácsolt magaslesre kapaszkodtam.
Korán kiértem, a napnyugta még váratott magára. Az ég tiszta volt, már az erős karimájú hold is látszott kelet felől. Fénye még nem volt, de láttam, hogy az alkonyat idejére már világítani fog. Olyan éjszaka volt készülőben, amikor a sötétséget messzire kergeti a két égitest szövetsége, és éjnek idején is világosság uralja a tájat.
Teltek az órák, napszállta után lehűlt a levegő, a tiszta égbolton a holdfény ereje még a csillagok ragyogását is elhomályosította.
A tarló szinte világított, s szabad szememmel is oly messze láttam rajta, hogy a messzelátót magamhoz sem vettem. Sokáig csend volt, ág sem zörrent, aztán balról, szinte nesztelenül kifutott egy róka. Szenes volt a bundája, a hasa alja és a farka vége pedig még a learatott búzaszárak világos sokadalmából is kifehérlett. Szöszmötölt kis ideig, talán mezei pocok üregét szaglászta, majd hirtelen felkapta a fejét, néhány pillanatig hegyezte a fülét, és villámgyorsan elinalt. Addigra már én is meghallottam, hogy miért. Az akácsor mögötti sarjerdőből erős testek zaja zavarta meg késő esti magányom nyugalmát. Lassan jöttek, óvatos megfontoltsággal, és hallottam, hogy sokan vannak. A lépteik hosszából arra is rájöttem, hogy szarvasrudli közelít a nyílt terület felé. Megállottak egy időre – akkor olyan csendesség suhant végig a gabonaföld felett, hogy moccanni sem mertem. Még a puskám után sem nyújtottam a kezemet, pedig az közvetlenül mellettem, a les oldalának támasztva állt. Hirtelen valami megtörte az erdei némaságot, egy enyészet ette száraz ág öreg roppanása hallatszott felém, amire a vezértehén rálépett. Meg is pillantottam rögtön, amint az egyik bokor óvásában várakozott. Kilépett, s a többi állat követte. Sokan voltak, tehenek borjak, fiatal bikák. Elözönlötték a búzatarlót, szétszéledtek kissé, de nem maradtak soká, jól tartották eredeti irányukat. Nyugat felé lépkedtek…
A holdvilág végigsimított a tájon, és fénylő korongját öröm töltötte el a látványtól, ahogyan engem is. És miközben gyönyörködtem a szarvasokban, az egyik tehén árnyékából egy borjú lépett ki, amelynek a szőre hófehérnek látszott. Amikor a messzelátót odakaptam, meggyőződhettem róla, hogy sokat látott szemem nem tévedett. Ott állott a holdfényben, én pedig remegni kezdtem az emlékektől. A nagyapámtól hallott mesék oly éles képeket rajzoltak elém, hogy teljesen összezavarodtam. Csak néztem a fehér szarvast, ahogy az anyja után ballagott, s akkor valami még belém nyilallt. A borjú sántított. Nem csak úgy bicegve, hanem erősen: az egyik mellső lábát le sem tette. A másik hárommal lépkedett, de oly esetlenül, hogy akaratlanul is átjárt a szánalom felemás érzése. Tudtam, hogy lőni kell, mert egy ilyen beteg állatot igaz vadászember szenvedni nem engedhet. De a nagyapám szavai a kétkedés fátylát lebbentették akaratomra, s vele együtt a félelemét.
A fehér szőrű vad históriája miatt.
Mégis a puska után nyúltam, s az erős holdfényben célba vettem. De mintha valaki ólmot öntött volna az ujjaim köré, képtelen voltam meghúzni a ravaszt. Csak néztem, ahogy elballag, beleveszve a világító búzatarló végtelenjébe.
Magamra maradtam a félelmemmel, a puskát görcsösen a vállamhoz szorítva sokáig. Visszaemlékeztem a nagyapám meséjére, és megborzongtam, mintha lidérc ujja érintett volna meg a nyakszirtemnél. A puskát a les deszkájának támasztottam, és remegő kézzel a zsebem felé nyúltam, hogy a pipámat kikotorjam belőle. Ekkor vágta szét az éjszaka csendjét a tábla végéből érkező lövés… Majd leugrottam a földre ijedtemben, annyira készületlenül ért. Az elmúlt órák alatt teljesen megfeledkeztem a Jancsiról. Feléje mentek a szarvasok, s mivel irányukat tartották, épp ott ballaghattak el a szeme előtt… Meggondolatlanul lesiettem a lesről, és semmivel sem törődve rohantam felé. Messziről azonban jó előre odakiáltottam, amire rögtön felelt. A tarlón álldogált, kalappal a mellén, alig kőhajításra a leshelyétől, és a lába előtt a fehér szarvasborjú hevert…
Megálltam mellette, és feldúltan tekintettem le a földre. A borjú szőre hófehér volt, a vér pedig úgy vöröslött az oldalán, akár a halál rózsája…
Késő éjjel értünk haza. Jancsi lenyúzta a vad bőrét azzal a szándékkal, hogy kikészítteti szíve választottjának. Amikor a falu határában elváltunk egymástól, megállottam ott, az öreg égerfa törzse mellett. Néztem, ahogy hazafelé siet, léptei vidáman zajongtak a szekérút szélének magas füvében. Vállára vetve ott világlott a szarvas irhája…
Aznap éjjel már nem aludtam, reggel pedig korán a majorba siettem. A kombájnok már készen álltak, csak arra vártak, hogy a kelő nap felszárítsa a harmatot. Miután velük végeztem, a tehenészet felé vettem az irányt. Jancsi apja felől kérdeztem a fejőnőket, de azok még nem látták megérkezni. Már visszafelé indultam, amikor a bikaistállóból hangos kiabálást hallottam. Amidőn a nyitott ajtón beléptem, már csak Jancsi összetört testét láttam mozdulatlanul heverni a földön. Egy elszabadult bika taposott reá, és a szarvát többször a mellkasába döfte. Mire a gondozók elzavarták fölüle, már elszakadt fiatal életének fonala…
Mozdulni sem tudtam. Elszorult torkomat valami idegen erő tartotta fogva, még levegőt is csak nehezen kaptam. És csak a fehér vad átka járt a fejemben. Félig önkívületben tántorogtam ki az ajtón, s elrohantam. Napokig nem mentem emberek közé, csak a fiú temetése napján szedtem össze magamat annyira, hogy a gyászmenethez csatlakozzam. Amikor a koporsóra zuhogni kezdtek a kiszáradt, fekete rögök, sírva fakadtam. Vádoltam magamat, a lelkiismeretem maró gúnnyal szakította fel a mellkasomat, s megvetéssel vágta a szemem közé gyávaságomat. Mert ha akkor van merszem lőni, Jancsi még mindig élne, tudom… S velem bármi is történt volna azután, nem kellene egész életemen át ezt a terhet magammal hordanom…
Csend volt körül sokáig, lélek sem rezzent, csak a kályha tüzének roppanása zavarta fel a jó ideje tartó némaságot. A gyertyák már leégtek, s viaszban fuldokló lángjaik félhomályában is látni lehetett az Öreg zokogását. Nem szólott többet, csak felnézett, és a többiek pillantását kereste. Azok csak néztek rá elborult, szomorú szemmel, szánakozva. Aztán a kezében tartott pálinkáspoharat az asztal lapjához koppantotta, s felállt. Lassan a bejárathoz ballagott, magára vette viharvert kabátját, és halkan betette maga mögött az ajtót. Bent a vadászok felálltak, és a kályha köré gyülekeztek. Az ablaknál jól látszott az ösvény, ahol az Öreg ballagott. A keresztútnál, amerre a part felől a magas fenyők emelkedtek az égnek, elfordult a faluba vezető úttól, és a dombtetőn fekvő temetőnek engedte megfáradt lábát.
(Megjelent a szerző Ahol a vaddisznó jár című kötetében)