Így magában, a fenti cím hallatán talán mindenki arra gondol, hogy nagynevű, nagy tapasztalatú vérebvezetőkről szeretnék pár szóban megemlékezni
Róluk is, de valójában inkább vérebeikről, ugyanis ez a kettős csak együtt létezik. Elválaszthatatlanok egymástól, egyik sem létezhetne a másik nélkül. Na, de ez így is van rendjén! Magyarázni is felesleges, hiszen ők ketten valójában egyek. Azt pedig mi döntjük el, hogy közülük éppen a két- vagy négylábú vadászról folytassunk eszmecserét. Szerencsére hazánkban meglehetősen időben felismerték a véreb gazdasági és etikai jelentőségét. Még ha lassan is, de egyre több figyelmet fordítottak a vérebekre, és ez a folyamat napjainkban is tart, igaz, kicsit más formában.
A kezdet kezdetén elsősorban a nagyvadas területtel rendelkező, jó meglátású nagybirtokosok támogatták a vérebezést. Esterházy László és Tamás közülük is az élen járt. Előbbi rendszeresen publikált a Gyöngyöshalászi Takách Gyula által szerkesztett vadászújságban. Több nagyszerű, tanulságos utánkeresésről megemlékezik, amit Dizsi névre hallgató bajor vérebével végzett. Ugyanakkor írt értekezéseket is, például „Használati véreb a magyar viszonyok között” címmel.
De ha már említettem az Esterházyakat, mint a vérebezés támogatóit, mecénásait, elengedhetetlennek tartom, hogy a legendák közül az idősebbik Fuchs Antalról és Didó vérebéről meg ne emlékezzek. Ő Rátóton kezdte pályafutását, mint erdőőr, majd vadőr, és végül a legmagasabb beosztást, az ugodi fővadászságot is elnyerte. Kiváló vadászember volt, aki nem csak a rendkívül eredményes vaddisznóhajtások szervezéséért, hanem mint vérebes is világhírnévre tett szert. A mai napig méltán emlegetett Didó vérebe a rangos devecseri megmérettetésen nem indulhatott, mivel tüzelt. Esterházy kérésére egy külön munkát kapott, amit – mint aki részt vett a Koronában – élete legszebb és legkülönlegesebb utánkereséseként tartotta számon. Didó ugyanis vezeték nélkül keresett, csupán nyakörv volt rácsatolva. Kiváló, pontos vezetékmunkát mutatott be úgy, hogy szabadon keresett a gazdája előtt, és mikor nem látta, akkor bevárta. Vezetője keresés közben bármikor, bárhol meg tudta állítani. Mikor felkelt előttük a sebzett vad, akkor megállt magától. Vezetője közölte, hogy addig nem indul el hajszába, amíg le nem veszi róla a nyaklót. Így is lett. A nagynevű híres vérebes Walter Frevert, aki jelen volt, álmélkodva mesélte úton-útfélen a fentieket, és írásban is megörökítette az esetet. Az alma nem esett messze a fájától, hiszen fia is örökölte apja nagyszerű vérebes génjeit, és az idők folyamán nagy alakja volt a hazai vérebezésnek, amit előadásaival, írásaival nagyon profi szinten támogatott.
Devecser után nemsokára jött a háború, és mint sok más, a vadászat és a vérebezés is háttérbe szorult. Viszont ahogy vége lett a világégésnek, azonnal bontogatta szárnyait. Balassa Gyula (aki sokat tett a hazai erdészekért, vadászokért) utasította dr. Nagy Endrét, hogy a véreb- és vérebvezető-képzést indítsa be az országban. Így került sor az első hazai vérebvezető-tanfolyamra Karapancsán, és a vezetője nem más volt, mint id. Fuchs Antal. Ilyeneket több helyen is rendeztek, és ezek akkoriban „bentlakásosak” voltak. Egyre jobban fejlődött a vérebezés, aminek az 1971-es Vadászati Világkiállítás óriási lendületet adott. Ez alkalommal mi rendezhettük a nemzetközi versenyt, ami jelentős hazai sikert hozott, hiszen a mai SEFAG Zrt. jogelődjének hivatásos vadásza, Sas Emil lett a győztes a Valkói Pesta nevű, ifj. Fuchs Antal tenyészetéből származó hannoveri kannal. Pestáról is nagyon sok legenda keringett, hiszen élete folyamán – elsősorban Somogyországban – több száz vadat kerített elő.
Persze maga a vérebes rendezvény is kivívta a nemzetközi elismerést, így nem volt igazán meglepetés, amikor az 1977-es nemzetközi vérebverseny rendezésére bennünket választottak Lábod székhellyel. A hazai versenyző is lábodi hivatásos vadász volt, Jakab István, a szintén Didó névre hallgató kan hannoveri vérebével. Didó ekkor már tízéves volt, és 299 eredményes munkával „rendelkezett”. Vezetője igazi megszállott vérebes volt, aki imádta véreb társát. Főnöke, dr. Galamb Gábor szerint valósággal együtt élt a kutyájával. Galamb Gábor maga is vezetett vérebet, de felismerte a párosban rejlő kiváló képességet, így Pisti a vérebezésben „zöld lámpát” kapott, amit akkoriban ugyancsak sokan irigyeltünk tőle. Didónak egy láblövött szarvastehén keresése jutott, amit kiváló vezetékmunkával és egy nagyszerű hajszával meg is oldott, így a háromszázadik eredményes munkájával nyerte meg a versenyt, és vehette át gazdája az ilyen alkalomra készült vándordíjat, amit Walter Frevert alapított. Gyakorlatilag egy Puma késről van szó, ebbe vésik bele a nyertesek (vérebek és vezetőik) nevét, valamint a dátumot és a helyszínt. Ezt kizárólag csak a Nemzetközi Véreb Szövetség szervezésében zajló versenyek győztesei kaphatják.
Végezetül engedjenek meg még egy rövidke megemlékezést a vérebekről: Gemencben a keselyűsi – egykori közalapítványi – vadászterületet bizonyos Beöthy László bérelte, aki nagyon komoly ember és kiváló vérebes hírében állt. Kutyáit egy öreg tölgy tövébe temette, és egy emléktáblát helyezett föléjük. A nyiladékot a mai napig kutyás nyiladéknak hívják. Az eredeti táblát ugyan megrongálta az idő, de a Gemenc Zrt. az eredeti mintájára készített újra cserélte: „Wartho von Wienennfeld Soling államdíjas hannoveri véreb, minden vérebek között a legnagyobb, örökre feledhetetlen, hűséges, elsiratott barátom, aludj, Wartho, aludj!” Azt hiszem, ilyet csak egy igazi vérebes képes megfogalmazni vérebéről.
Megjelent a Nimród Vadászújság 2019. novemberi lapszámban