Igen, jó néhány, „szintén bolond” kollégával csak így köszöntjük egymást. Várunk, várakozunk… Hétköznapi ember számára az erdő arca ugyanolyan, mint november végén; egyhangú, kopasz, színtelen… Pedig nem így van!
Hó már nincs, nem is nagyon volt a télen, igazán meleg sincs még, de a levegőben már van valami. Van valami, valami megfoghatatlan, valami elérhetetlen. Valami, amit akárhogy is várunk, akármennyire is sürgetnénk, nem jön hamarabb – pedig várjuk türelmetlenül…
A patakparton az égeres lombja enyhén lilul, ágai között a cinege „tavaszhangon” csettintget…
Az erdőn ha végighúzza a szemét az ember – nézek a Boglyos felé –, a téli egyhangúságba már igenis belecsempésződik egy-egy pasztellszín; enyhén vöröses, sárgás, lilás árnyalat.
Reggelről reggelre, estéről estére érezni, hogy nyúlik a nappal. Néhány percet nyerünk itt is, ott is a nap hosszához…
Tegnapra az első agancs is leesett… Az öreg „Elágazóközépágú” hagyta ott az etetőnél a bal szárát… Mind-mind tavaszt váró, tavaszt sejtető „jelek”…
Elérem a vágás szélén a tisztást; egyik kedvenc szalonkás standomat. Éppen szürkül, én pedig önkéntelenül is a horizontot nézem… Nem! Tudom, hogy nincs még Madár, de akkor is… Kérdőn nézek a Szalonkacsillag felé, majd megemelem kalapom, köszöntöm; idén először, hisz nemsokára itt az idő, mikortól minden este találkozni fogunk majd. Vajon mit tartogat az idei tavasz? Nem tudhatom, de várom nagyon…
Észre sem veszem, hogy rám sötétedett, egy bagoly „kiabál” a Horka felől, én pedig elindulok hazafelé… akárhogy is van; huszonegy nap múlva itt a március…