Részlet Studinka László Egy marék vadászemlék című kötetéből.
Még ha hivatalosan dúvadnak minősítik is, ha széltében-hosszában, télen-nyáron, éjjel-nappal verik-vágják is – a lábodi „jágerség” mégis vadnak tekintette. Méghozzá kívánatos, gondozásra méltó vadnak. Úgy is bántunk vele, meg is hálálta! Hamarább szaporodott el a többi csülkös vadnál, területünket pedig a nagy bikák mellett ők tették híressé: a téli disznóhajtások.
A valamikor őshonos vaddisznó az ötvenes évek elején tért ide vissza. Akkor lassan szaporodott, mert az itteni vadászok golyós puskák híján sörétessel, mégpedig többnyire „vastag göbeccsel”, „reposzttal”, patkószeggel és vágott ólommal lövöldöztek rájuk hajtásban. Képzelhető, hogy mennyi veszelődött el. De ami épségben maradt, annak is – a baknak, bikának is – csaknem kivétel nélkül öreg sörét volt a bőre alatt.
Szerencsére azonban ennek vége szakadt. Minekünk első dolgunk volt nyugalmat teremteni a területen. Sőt, tovább mentem: nem lőttük nyakra-főre a disznót! Megtiltottam, hogy a vadőrök minden szíre-szóra, ha alkalmuk adódik rá, disznót lőjenek. Csak ha valahol kárba mentek, engedélyeztem egy-egy süldőt, malacot. Hiszen a nagyját, öregjét óvnunk kellett: a kant azért, hogy öregedjék, és majdan, ha érett agyaras lesz, vendéggel meglövessük, a kocát meg, hogy életerős szaporulatot hozzon.
Furcsa dolog, újszerű elképzelés volt ez akkoriban Somogyban. Nem értették, miért „tenyésztem” a disznót. De kollégáimnak megmagyaráztam, azok vadszerető emberek voltak, megértették, hogy mindent meg kell tennünk területünk vadállományának feljavítása érdekében.
És nem is jártunk rosszul!
Két évre rá, hogy fővadászként odakerültem, 1961 januárjában tartottuk az első disznóhajtást. Nem volt nehéz dolgunk, mert a disznó tömörült az akkori két legnagyobb fiatalos sűrűségkomplexumba: Petesmalomba és a Homokszentgyörgy melletti Köblösbe. Ezek olyan 400–600 holdnyi, nyiladékokkal átszabdalt fenyves-tölgyes, égeres és nyáras sűrűségek voltak – éppen elég nagyok ahhoz, hogy egy téli vadásznapot három-négy hajtással kitöltsenek.
Még egy kicsit ott is tartottuk a disznót – bár erre nemigen volt szükség, de semmi esetre sem ártott – néhány kukoricaszóró felállításával a sűrűségek belsejében. Ezeknél a legritkább esetben lőttünk disznót, mert mi úgysem lőttünk volna a világért sem, de vendégeink se rajongtak ezért a fáradságmentes és kevéssé sportszerű lövési módért.
A szórók csak arra szolgáltak, hogy még jobban összetartsák a disznót. Ha mindennap felvették a kiszórt kukoricát, biztosak lehettünk abban, hogy a hajtóvadászat nagy napján is „otthon” lesznek a sűrűben a szóró mellett!
Nagyon mérsékelt lőtudású puskásokkal ezen az első „nagy hajtóvadászaton” Köblösben hét, Petesmalomban meg tizenegy disznó esett. Régi igazság: bármennyit is belead a rendező, nincs megfelelő teríték, ha a puskásai gyengék. De még így is leesett az álluk a somogyiaknak: ott akkoriban ekkora terítékről még csak nem is hallottak!
A siker engem igazolt: ezután már könnyebben védhettem meg a disznót.
Vadkár persze volt, az egyre szaporodó szarvasállomány is hozzájárult, de a zömét azért a disznók okozták. Iparkodtunk őket a mezőről távol tartani erdei vadföldekkel, riogatással, a termények őrzésével. Ez egy bizonyos fokig sikerrel járhat – de tökéletes eredményt nem hozhat.
Ahol vad van – akárcsak néhány darab is – az időnként óhatatlanul kárt tesz. Ezzel számolnunk kell, de igyekeznünk is kell azt a termelővel vállvetve és egyetértésben a legcsekélyebb mértékre csökkenteni.
Ezt tettük mi is – ahelyett, hogy a disznót próbáltuk volna irtani. Mert ez a legkecsegtetőbb – mert lövöldözhetünk rá –, de egyben a legkevésbé célravezető mód. Ezzel ugyanis jobbára csak zavarjuk a vadat, elüldözzük megszokott helyéről újabb és újabb tanyákra – de nem jár a kívánt eredménnyel, mert marad is belőle, meg jön is helyette másik. Csak éppen hogy annyira rideggé, óvatossá, csavargóvá tesszük a vadat az állandó üldözéssel, hogy ha vadászni akarunk rá – rendszerint eredménytelenül járunk.