Mivel nemrég emlékeztünk meg a Nimród hasábjain Páll Endréről, vadászati közéletünk remek személyiségéről, ezért leemeltem a könyvespolcomról a „Legjobb vadászni” című könyvét, hogy ajánlót írjak róla. Ahogy kinyitottam, egyből megakadt a szemem a „Négylábú orrvadászok” című fejezeten.
Mikor megjelenik a cikkem, már tele lesznek a közösségi médiumok a frissen elejtett bakok fotóival és ez jelzi, hogy hamarosan botladozó gidák, borjak követik majd anyjukat. Ilyenkor újra előjön a kérdés, mit kezdjünk a kóbor kutyákkal, illetve a felelőtlen kutyatartókkal, akik úgy hiszik, hogy teljes kontroll alatt tartják négylábú kedvenceiket. Azonban nem egyszer látható, hogy megfeledkezve a „gazdiról”, üldözőbe veszik a vadat.
Azt tapasztaltam, hogy a legtöbb tulajdonos nem hiszi el, hogy még egy kistestű ebben is erősen él a vadászösztön. Ugyanis a kutyafélék, legyen az akár uszkár vagy bernáthegyi, biológiailag ugyan ahhoz a fajhoz tartoznak, mint csúcsragadozó elődeik, a farkasok, egyedei képesek szaporodni egymással, és termékeny utódokat hoznak létre.
Viszont Páll Endre említett írásában saját, gyermekkori élményét meséli el, amely számos tanulságot hordoz magában. Már csak azért is, hiszen saját kutyájuk esetét mutatja be, idézve vadászó édesapjának útmutatásait. Ami legjobban meglepett, hogy az elbeszélésben nem kóbor, gazdátlan ebek szerepelnek, hanem otthonról el- eljáró, saját éjszakai programot kereső négylábúak. Megismerhetjük módszereiket, vadászösztönük mibenlétét. Az 1983-ban megjelent könyvnek idézett fejezetében a következő, sajnos ma is előforduló jelenségről, vagy inkább jelenetről olvasunk: „Szérűskertek felől reggel békésen hazakocogó Bodrik közül sokaknak nyúlszőr csiklandozza az orrát, kenődött vérfolt csúfítja bundáját vagy vadhús feszíti bendőjét, hogy jóllakottan az istálló árnyékában pihenje ki az éjszakai orvvadászat fáradalmait. (…) És mit teszünk a kutyabőrbe bújt vadat dézsmálók ellen? Vajmi keveset. Pedig pusztításuk meghaladja a vadjaink között élő dúvadak kártételeit.”