Reggel 5:50-kor már egy repceföldön, a művelőút mély nyomvájatában hasaltam. A növények még csak 25-30 centiméter magasak lehettek, mert az előttem fekvő őzek feje még félig kilátszott a zöld levéltengerből. A tenger szó azért is jutott eszembe, mert a harmattól csuromvizes volt körülöttem minden. A repceföldet két oldalról nyárfás-ligetes sövénysor határolja, ami sokat segített, hogy idáig el tudjak cserkelni. A repcében azonban már csak kúszni tudtam, még a fejemet sem emelhettem fel, ha nem akartam, hogy hiábavaló legyen a dagonyázásom. Három őzet, egy bakot egy sutát és a tavalyi gidáját láttam úgy száz méterre feküdni előttem. A közelükbe igyekeztem. A bak már teljesen letisztított, szabályos hatos bak volt, gyönyörűen gyöngyözött agancsszárral. Leginkább ez a látvány és annak közeli megörökítése hajtott, ahogy a sárban toltam magam és felszerelésemet előre. Sikerült úgy harminc méterig megközelítenem az őzeket, ami már elégnek bizonyult, sőt a suta már többször felém kapta a fejét, a bak helyett is figyelt. Percekig csak feküdtem, a fejemet sem emeltem fel, bíztam benne, hogy megnyugszik. A szelem jó volt, és mivel csendben lapultam a talajhoz, nem adtam okot neki az aggodalomra. Aztán óvatosan kilestem a káposztaszagú repcetövek mögül, és a fényképezőgépet a szemem elé tudtam emelni. A bak feje csodálatosan kitöltötte a képet, miközben az exponálógombot nyomkodtam. Aztán kinéztem a gép mögül és ledöbbentem. Tíz méterre tőlem ott állt egy másik bak. Akkor állhatott csak fel és valószínűleg egy másik művelőútban feküdhetett, ezért nem látszódott ki korábban. Álmosan bambult bele a világba és az agancsát még teljes egészében vastag barka borította. Az egész állat olyan hatást váltott ki, mintha plüssből lenne. Odalépkedett a sutához, és megbökdöste az orrával. A kis csapat felállt és legelni kezdtek. Szép lassan távolodtak tőlem, aztán a tábla túlfelén beléptek a nádasba.
