A legszebb történeteket mindig az élet írja, jó példa erre az alábbi elbeszélés.
Évekkel ezelőtt, egy pénteki napon, éppen aktuális „Nimródos” riportalanyomhoz igyekeztem. A találka egy hangulatos kis vadászháznál volt. Meg is beszéltük, amit kellett, elköszöntünk, majd a vadász elhajtott. Én már nem siettem sehova, aznapi teendőimmel végeztem, így ráérősen pakoltam be fotós felszerelésemet az autómba. Kinyitottam a kocsi ajtaját és éppen készültem beülni a kormány mellé, mikor egy vékonyka ösvényre lettem figyelmes, mely nyílegyenesen vezetett be a bozótosba. A kis csapás szemmel láthatóan gondozott volt. Leküzdhetetlen kíváncsiságot éreztem, hogy vajon hova vezethet ez a keskeny gyalogút. Egy darabig felhúzott szemöldökkel tűnődtem a kérdésen, majd hirtelen elhatározással becsuktam a terepjáróm ajtaját, hogy a végére járjak a rejtélynek. Elindultam az utacskán, mely a csalitos belsejében kissé kiszélesedett. Az apró tisztáson egy oszlop állt, rajta pedig egy kőből készült, kopottas, itt-ott már lecsorbult, kutyát formázó szobrot helyeztek el. Álltam és megbabonázva néztem ezt a szerény kis síremléket, mely - a látottak alapján arra következtettem - csakis egy valaha hőn szeretett és megbecsült vadászkutya sírja lehet. El is határoztam, hogy amint tudok, utánajárok az emlékhely történetének.
Egy hét elteltével újra a vadászházhoz vezetett utam, ahol gazdag őzbakteríték fogadott. A társaság tagjai büszkén meséltek az idényben esett agancsosokról és elejtésük körülményeiről. A téma ugyan hamar magával ragadott, ám az élménybeszámolók végeztével sem felejtettem el a rejtélyes kis sírelmék titkának utánajárni.
A vadásztársaságot 30 éve szolgáló hivatásos vadász készséggel regélte el a cserjésben rejtőző hant történetét. Megtudtam tőle, hogy a kutya, aki a sírhelyen nyugszik, Kroll, a német vizsla. Gazdája egy évtizedeken keresztül visszajáró, Németországban élő, ám eredetileg osztrák származású vadászember, aki a társaságnál több száz őzbakot ejtett el az évek során. A vendéget vadászatai alkalmával mindig elkísérte hitvese és hű vadászkutyája. Felejthetetlen napokat töltöttek itt együtt, hármasban. Az őzbak vadászatok alkalmával ugyan az ebnek nem sok dolga akadt, de a gazda szerette az apróvadvadászatokat is, amikor viszont nagy hasznát vette négylábú társának, aki minden gondolatát leste. Mikor hozzákerült, már nem volt fiatal, így Kroll volt az utolsó vadászkutyája. Ahogy telt az idő, együtt öregedtek, a hű vadászeb fizikailag egyre kevesebbet bírt, de mindig elkísérte vezetőjét. Idővel a vadász kényszerűen Kroll nyugdíjazása mellett döntött, de a kutya ezután is elmaradhatatlan útitársa maradt, így továbbra is minden évben visszajártak hazánkba a közös vadászélményekért. Krollt csalhatatlan ősi ösztöne és hű szíve vitte volna még, de fáradt teste már nem bírta, ezért az éltes, gyengélkedő négylábú a kocsiban ücsörögve nézte végig a vadászatokat. Szemében oly értelem tükröződött, hogy - gazdája úgy vélte - talán visszagondol a régi jó közös vadászatokra, és meggyőződése volt, hogy könnyebb a kutya lelkének, ha kint lehet vele az erdőn. Tudta, hogy négylábú társa szabad lelke sóvárog a vadászélmények után, és még véletlenül sem szerette volna, hogy azt érezze, rá már nincs szükség. Látta az öreg kutya lelkesedését, amint ő fegyverét kézbe véve vadászni indult, nem volt hát szíve a lakásban hagyni. Az eb ugyanis minden alkalommal ott sorakozott az ajtóban mellette. Egyszer a német vendég azzal hívta a hivatásos vadászt, hogy Kroll sajnos nagyon beteg, el kell altatni, és ő azt szeretné, hogy ott helyezzék örök nyugalomra hű társát, ahol a legtöbbet vadászott: a magyar földben.
Nincs akadálya, hangzott a válasz, és biztosították róla a vendéget, hogy amiben tudnak, segítenek. Kroll, a vadászkutya elindult hát utolsó útjára Németországból hazánkba. Mire megérkeztek, az állatorvos már várta őket. Az öreg vizsla jelét sem adta, hogy érezte a tűszúrást, csendben és méltósággal múlt el, még egy utolsót szippantott a magyar erdő illatából, ahol oly sokszor várta szolgálatkészen a vadász utasításait, majd magával vitte az örök vadászmezőkre az illatokat, a hangokat és - gazdája úgy hitte, - a közös vadászatok emlékeit is. Az öreg vadász még egyszer utoljára rátette ráncos kezét négylábú barátja barna fejére, nagyot sóhajtott, majd fogta a puskáját és - 12 éve először - Kroll nélkül indult vadászni.
Ahogy az elbeszélésekből megtudtam, időközben az eb gazdája is elhunyt, de míg élt, - annak ellenére, hogy az utolsó esztendőkben már nem vadászott -, minden évben meglátogatta szeretett kutyája sírját, hozott rá egy kis virágot. Egyszer csak elmaradtak ezek a látogatások is. A sárga nárciszokat, melyek tavasszal díszítik a hantot, már az öreg vadász felesége ültette. Férje halála után az asszony szintén évente eljött a vadászkutya sírjához, rendbe tette és virágokkal díszítette. Azóta már ő sincs az élők sorában, de a vadásztársaság hivatásos vadásza a mai napig lelkiismeretesen gondozza a sírt.