Hajnali utazást követően, egy kora reggeli cserkelésre indultam. Előző nap kevés havazást jeleztek az északi országrészben, ami inkább apró hódarának bizonyult, de bíztam benne, hogy lesznek olyan erdőrészek, ahol a fehér szín veszi át az uralmat.
Tulajdonképpen igazam lett. Az egész táj tejfehér volt, amikor megérkeztem, csak nem a hótól, hanem a sűrű ködtakarótól. Szeretem a ködöt, a sejtelmes fátylat a tájon, de ezen a reggelen kicsit több volt belőle a kelleténél.
Szarvasokat szerettem volna fotózni, és egy olyan nyiladék felé tartottam, ahol nagy eséllyel láthatok átváltó, esetleg szederleveleket csipegető egyedeket vagy kisebb rudlikat. Egyórányi séta volt még előttem, ezért is indultam viszonylag korán, még napfelkelte előtt az autómtól.
A nap már elvileg húsz perce elhagyta a horizontot felfelé haladtában, de mégsem lehetett sokat érzékelni belőle. Talán csak annyit, hogy az erdő alján terjengett a sötétszürke köd, s a fák felett derengett a világosszürke fajtája és annak számtalan árnyalata. Sietni nem volt értelme, de nem is tudtam volna gyorsabban menni, mert a fagyott, deres avar ropogott a lábam alatt, és minden lépésemmel felvertem az erdő mélységes csendjét. Biztosan sokan ismerik ezt az érzést, amikor fáj a fülünknek még a legapróbb nesz is, amit ebben az idilli csendben elkövetünk. Legszívesebben csak szellemként repülnénk ilyenkor a fák között, hogy megőrizzük jelenlétünk titkát.
Így jutottam el egy nyiladékhoz, mely félúton volt a célhelyszínhez képest, ahová eredetileg tartottam. Az erdő széléhez érve, egy szélső fa törzsének támaszkodva megálltam. Hideg, magányos csend érzete ült a tájon. Ittam a termoszból egy korty forró teát, hogy egy kicsit kompenzáljam a külvilágot. A nyiladék túloldala mintegy húsz méterre lehetett, de alig látszott belőle valami. Tovább akartam indulni, de hirtelen mintha árnyakat láttam volna felsejleni a túloldali fák között, ezért gyorsan leguggoltam, és szemem elé emeltem a fényképezőgépet. Az automataélesség ide-oda ugrált, a köd kifogott rajta. Aztán mint egy látomás, kivált a ködből egy csapat muflonkos. Kézzel állítottam az objektív élességét, és lenyomtam az exponálógombot. A kép rögzült a digitális kártyán, a hozzá tartozó élményt pedig én mentettem el az emlékeim között.
