Itt állok a széles-parlagi borókásban, a kedvenc helyemen. Körbenézek – annyi szép emlék, annyi minden kavarog bennem! Március elseje van…
…máskor még ilyenkor, itt, az ország „tetején”, tényleg csak nosztalgiázni járok ki, de most… Most? Bizony ugyanitt tegnap este már rám repült egy pisszegő – csodálkoztam is rajta, meg nem is. Csodáltam, mert eme Madarat mindig csodálom, az elsőt meg főleg, mégsem lepett meg igazán, hisz a dátum kivételével minden azt mutatja, hogy bizony már lenni kell Madárnak – és lőn… Szerencsére puska nem volt nálam, így esélye sem volt az esetleges elcsábulásnak…
Hogy ma eljön-e? Meglátjuk hamarosan. Hajnalban egy másik területrészen voltam, ott még nem volt, meg egyébként is olyan piszkos, ködös novemberi idő volt, hogy abba nemigen lett volna való a Szerelmes Szalonka…
De térjünk vissza a jelenbe. Szemerkélő eső, dél–délnyugati szél, igazi márciusnak való idő (nem olyan, mint reggel), a rigók, a sármány és a többiek mind énekelnek. Elmúlt fél hat, megtömöm a s’rétest, az alsó csőbe valami papírhüvelyes angol csoda kerül – most vettem a FeHoVa-n, kíváncsi leszek, hogy mit tud –, a felsőbe a jó öreg, mindent tudó 3,1-es RC… Előveszem a sípom, belepisszegek az estébe. Csak úgy, hadd halljam, hogy hangzik a pisszegés az idei első márciusi alkonyon… És válaszolnak rá, már korrog is… belefújok még egyet a sípomba, aztán majd lenyelem, mert korrogva megjelenik szemben a Madár! Oly lassan repül, majd leesik… Kezem automatikusan teszi a dolgát, bár a szememnek majdnem besötétedik, annyira elkap az izgalom… Aztán útjára indul a papírhüvelyes csoda tölteléke… Szalonkám meg ahelyett, hogy gombócként a lábam elé esne, széttárja szárnyait, és elkezd vitorlázni a hátam mögé… Megvillan az agyamban, hogy „jó lesz”, de kutya nélkül nem reszkírozunk, elmenőben az RC teszi a dolgát, s Madaram – nagybetűvel – gombóccá változik, huppanva ér földet valahol a borókák között.
El sem hiszem! Március elseje van, és Szalonkát lövök… de ne örüljünk még, meg is kell találni! Rohanok oda, lepakolom a puskát meg a lőszeres táskát a leesés vélt helyére, és keresni kezdek körülötte… Keresem – nem találom. Visszamegyek az állásomhoz, benézem két fa lombjának az irányát; visszamegyek, újra és újra – de semmi… Amint keresgélek, ideges pisszegés felettem – felnézek: három szalonka kergetőzik, legszebb távolságra…
A lámpám lemerülőben, én meg egyre idegesebb vagyok, folyton a vizslám van az eszemben, hogyha őt itt van, akkor egy lépést nem kellene keresnem, abban biztos vagyok… De nincs itt! Otthon fekszik összegömbölyödve, két „purgyéval” a csecsein… Karácsonykor a kertszomszéd német juhásza szétszaggatta egy éjszakára a kerítést, és kétes erkölcsű estét töltött a vizslámmal…
És most itt vagyok, négykézláb taposom a borókát, a kutyám meg otthon nevelgeti pár napos zabigyerekeit… Kész. A lámpám lemerült, magam agyhalott vagyok – irány haza, majd reggel…
Hogy az éjszaka hogy telt, azt – gondolom – nem kell ecsetelnem; álmodtam összevissza, szerencsére a nagy részére nem emlékszem; egyetlen, nagyon éles álomkép rajzolódik ki bennem, amiben egy nagy kandisznó meg egy róka civakodik a Szalonkám felett a borókák között… hát nagyon bízom benne, hogy mindez csak álomkép marad, és nem csak néhány tollat fogok találni.
Említettem volt fentebb, hogy a kedvenc helyem az a borókási stand. Este! Ugyanis oly jó helyen van, hogy autóval megközelíteni – főleg sárban – lehetetlen, a járható úttól ötven perc hegymenet. Tavaszi délutánokon ez kellemes időtöltés, már-már kirándulás, ellenben hajnalban mindez erőltetett hegymászássá fajul. De taposom; bent a faluban még eső szitált, de ahogy egyre feljebb érek, úgy keveredik egy-egy hópehely is az eső közé, mígnem fent a borókásban már színtiszta hóesés fogad; sőt itt már valami hólepelféle is megmaradóban van, a bokrokon, füvön mindenképpen. Lassan akar reggel lenni… az első madarak éppen megkezdik a hajnali torokköszörülést, amikor pisszegés, a hátam mögül… fordulok, pisszegek egyet én is, de már a következő messzebbről jön… ez a Madár nem hozzám igyekezett! Nem is bánom – csak virradna rendesen, aztán csak eljön a reggel! Még húzásidő lehetne, de keresni indulok. Benézem még egyszer az irányt… igen, annak a cserfának a teteje meg emitt, e száraz körte között valahol… Odamegyek: itt van a tegnapi jel, amit kiindulónak hagytam… A bokrok között nincs még elég világos, így lámpát gyújtok, és a jelölt bokor alatt… Nem hiszem el!!! Ott van a Szalonkám, a jelöléstől másfél méterre! Tegnap este hogyan mehettem el mellette, azzal nem tudok dűlőre jutni – mindenesetre itt van, az idei első, no és minden idők – számomra – legkorábbi Madara…
(Megjelent 2016-ban, a szerző „Egy vadászév morzsái” című könyvében)