Miközben olvastam az alábbi írást, azon kaptam magam, hogy bizonyos részeknél visszafogtam a levegővételt, mint amikor a céltávcsőbe nézve várom a megfelelő pillanatot a lövésre.
A lenyugvó nap korongját még láthatnám, amikor megérkezem a patak partjára, de a Viszaki-erdő magas égerfáinak sűrű koronája eltakarja előlem. A somogyfajszi út déli oldalán állok meg, és egy kökénybokor mellett szedelőzködöm, mielőtt a rétre indulok. A június végi nyári este hangulatát a kaszálás után sarjazó rétek füvének zöldje és az út túloldalán elterülő, már érésbe fordult búzatábla illata határozza meg, emiatt megállok, s hagyom, hogy a körülöttem lévő táj nyugalma rám is átragadjon.
Átlépek az úton, át az árkon is, és az erdő mellett, a derékig érő fűben gázolok a közelben lévő magasles felé.
Először az előttem elnyúló kis réten nézelődöm a távcsővel, közben felidézem az áprilisban elejtett őzbak emlékét. Ott feküdt a ravatalán az erdő szélső fája alatt.
A mögöttem lévő kis termőföldnek, a Kormonics-táblában, különleges szerepet szánt a sors ebben az idényben, de még inkább az, aki elvetette gabonával. Közel s távol, az egész vadászterületünkön az egyetlen kopasz búza lett a nyáron…
A kisméretű, elég szűkös magasles a tábla északnyugati oldalán áll. Észak felé a hosszú rétet akácfasorok szaggatják meg, a patakparti erdőből kilépő vadat pedig bőséges táplálék várja. Megfigyelése, elbírálása könnyűnek ígérkezik.
A néhány hektárnyi búza azonban, ami mögött ott húzódik az országút, elgondolkodtat. A lestől kelet felé lőni biztonságos lenne, ugyanis a kisebb-nagyobb hajlatok miatt sok helyütt van háttere a kiálló vadnak. Mögé lőni azonban, déli irányba, a fajszi út miatt lehetetlen.
Este kilenc óra körül jár az idő, amikor az egyik vadásztárs, Feri hív:
– Te Csaba, látom, hogy Viszakban vagy, nem férek el valahol ott a réten én is? Felcsúsznék az útról a Kormonicsra, oda, a búza végébe... – mondja Feri halk hangon az elképzelését.
– Jöhetsz, ha gondolod, de csak a betonhídon túlra tudsz kiülni, ugyanis én a búza mellett vagyok – válaszolom neki.
– Akkor nagyon figyelj, mert még világosban jár oda egy nagy egyes disznó, kelet felől! Már többször is láttam, de lövéshez még egyszer sem jutottam – mondja Feri, és gyorsan elköszönve bontja a vonalat.
– Világosban, persze… – mosolygom félhangosan, és lassan a szemem elé emelem megint a távcsövet. A rét, még a távoli fasorok mögötti része is, üres. Megfordulok, és a halványzöldből lassan aranybarnára váltó, tömött kalászokat nevelő búzatáblát veszem szemügyre. Hitetlenkedve látom az egyik művelőnyomból kimagasodó, fekete sertével borított vaddisznóhátat...
Kelet felől közelít, lassan, komótosan mozog. Megáll, letapossa a magas búzaszárat, és enni kezd. Magam közben torkomban dobogó szívvel emelem fel a puskát, és megtámasztom a lesdeszkán. A disznó még messze van, és ugyan a biztonságos irányból közelít, de mire lőtávolba ér, tudom, hogy látni fogom mögötte az országutat.
Egyetlen hely van csak, néhány méternyi talán, ahol már elérhetem a puskával – ott még a magas árokpart a segítségemre lehet...
A céltávcsőben látom, hogy a közelgő vaddisznó éppen azon az egy helyen megáll, és újra enni kezdi a letaposott kalászokat. Csak a kimagasló háta látható, ezért alátartok, és a búzaszárakon keresztül célba veszem.
– És ha koca?... – hangzik el a kérdés saját magamban –, és a kismalacok ott mennek mögötte a művelőnyomon?
A leeresztett puska mögül már a keresőtávcsővel figyelem tovább, hátha valami jel bizonyosságra vezet. Ha esetleg forgolódik, ügyelve a lába alá kerülő malacokra, vagy túl soká időzik egy helyben – kapaszkodnék bármibe, ami segíthet.
De a gabona olyan magas, hogy a disznó körül zajló események rejtve maradnak előlem.
A vad közben megindul. Nyugat felé, oda, ahol a búza utolsó sora szinte alá van vetve a kis akácligetnek. Ha abba belép, csak a gazos úton kell átugrania, és már a Viszaki-erdőben van.
Az úton, a saját nyomom – ahol a leshez közeledve gázoltam, lenyomva a derékig érő gazt – az egyetlen lehetőségem. Ha oda lövök, a fajszi út már takarva van, az már ott szinte a patak partja. Kissé oldalt fordulva, arra a gazzal benőtt útra helyezem rá a szálkeresztet. Ha a fekete alak megjelenik, azonnal lőnöm kell!
A disznó odaér a kis ligethez, a gabona ott alacsonyabb, jobban kitűnik belőle, látom, hogy kan…
Nincs időm tovább figyelni, tétovázni – belenézek a távcsőbe, ujjam a ravasz fölé görbítem. Ott kell lennie… Feszülten várom – de nem jön…
Eltelik néhány hosszú másodperc, közben a türelmem elveszik… Fejemet felemelve odanézek az útra.
Látom átugrani a hatalmas, fekete testet. Mire újra a távcsőbe nézek, már csak a gaz mozog mögötte, ahogy méretes csülkével megrúgta a sűrűn növő szárakat.
Még erősen szorítom a vállamba puskámat, s visszafojtott lélegzettel figyelem az erdő hangjait. Először egy ág reccsenését hallom, amit a patak vizének loccsanása követ. Az utána beálló csendben egy erős fújást hallok, majd halk neszeket, az erős testű vad távolodásának zaját.
Ekkor én is leengedem a puskát, ujjaimból elmúlik a feszültség, mélyeket lélegzem, amellyel csillapítani próbálom a heves szívdobogást. Majd a mellettem lévő távcsőért nyúlok, és az utolsó fényeknél már a körülöttem lévő tájat figyelem, abban keresve a válaszokat. Lassan teljesen besötétedik, és az égbolton is látszani kezdenek a csillagok. Ahogy a lest elhagyva az út felé igyekszem, megborzongat a vaddisznó orromba csapó, erős szaga…
Megjelent a Nimród Vadászújság 2021. évi júniusi lapszámában.