Ma időben kellett kelni. A munka nem várat magára és a léhaság sohasem hálálja meg önmagát.
Az őszi munkáknak is megvan a sajátos hangulata.
Ennek szellemében látott neki feladatainak Marci, akinek nem elég, hogy a saját ház körüli teendőit ellátta, de még édesanyjáról is gondolkodnia kellett. Tudniillik leesett a lépcsőn és bokaszalagszakadása lett. Testvérével felváltva segítettek, de hát neki is voltak feladatai. Már egy ideje ki volt merülve és a nap igazi öröme az volt, hogy késő délután átmehet barátjához koccintani egyet. Márton-nap volt és ez nemcsak a saját névnapja, hanem Szent Márton ünnepe miatt is kitüntetett figyelmet érdemelt.
Szerette Zoltán barátját, mert hasonlóan gondolkodtak az életről és egyedi személyiséggel volt megáldva. Néha nem lehetett tudni, hogy mit gondol komolyan és mit nem. De akárhogy is, a szíve a helyén volt! Az itt élő emberek kicsit elzárva éltek a világtól és sokszor egymásra voltak utalva, egymást segítették. Sajátos világlátásuk és humoruk alakult ki. Talán ennek köszönhető, hogy a kis hegyvidéki házakat valamilyen névvel illeték. Marci háza, mielőtt megvásárolta volna, egy ideig üresen állt és nem volt mozgás arrafelé. Úgy alakult, hogy sok varjú fészkelte be magát az udvarba és csak kitartó munkával lehetett megtisztítani tőlük a portát. Emiatt lett a ház neve ’Varjúlak’. Szerencsére ma már nincs egy sem, de amúgy sem maradnának meg, mert Csöpi a kis terrier elég csahos ahhoz, hogy ne akarjanak újra tanyát verni.
Marci a ház körüli teendők után megfürdött, megborotválkozott, szép inget húzott, mert sejtette, hogy Zoli valamire készül… - Na, Csöpikém, ide figyelj! Most elmegyek, majd este jövök haza. De nekem őrizd a házat és jól viselkedj! – vakargatta meg a lógónyelvű fülét. Hű társa a kapuig kísérte, majd elindult.
Délután van még, de tudta, hogy sötétben fog majd hazaérni és a levegő lassan hűlni kezd. ’Varjúlak’ a hegy alsó részén volt és menni kellett jócskán Zoltánhoz, mert ő majdnem a hegy tetején lakott. Enyhe emelkedő után nyílt dombos területhez ért. Körben erdő és a nagy tisztáson a kiirthatatlan vaddohány próbálta elszórni fehér selyemszálait. Egy vadászles zárta a tájat. Felment, de nem látott semmi különöset. Egy kis erdősáv következett, ami két dombot választott el egymástól. Elegyes erdőrészlet, amiben vegyesen csipkebogyó és kökény kínálta az arra járót. A domb alján kis tanyák voltak és a birkanyáj kolomphangját hozta az enyhe szellő. Látni már nem lehetett őket, mert a leszálló köd fátylába burkolta a völgyet. Ahogy szürkült, úgy lett egyre erősebb a köd…
Végre elérkezett az erdőhöz, amit Marci igazán szeretett és a ködfátyol már beborította a rengeteget. Sokan félnek a ködös erdőtől, de őt megnyugtatta. A csend az, ami igazán feltűnik ilyenkor az embernek. Valahogy minden elhalkul, lecsendesedik, van benne valami misztikus. Mintha az állatok is éreznék, hogy valami megváltozott. Megbújnak a kis repedésekben, odúkban, fészkekben. Jobb a békesség! Amúgy sem látnának messzire. Néha egy-egy szajkó mondja csak a magáét, esetleg holló korholja az arra járót. De leginkább semmit nem hallani. Csönd, lepottyanó tölgymakk, hulló falevél és a mindent beborító köd. A fák óriásokként burkolóznak be a szürkeségbe, akik mintha nem akarnák, hogy meglássák őket. Mintha az erdő Fehér Szellemkirálynőjét védenék! Pedig nem lehet elmenekülni előle, mert aki látja, már benne van…
Marci végül átkelt az erdőn és a szívében végtelen nyugalom áradt. Egyre feljebb és feljebb ment, még végül egy szőlősorokkal tarkított tájra ért. A földes, füves úton balra diófák álltak hosszan, jobbra szőlősorok és látni lehetett sárgásbarna őszi hegyoldalt. Néha egy-egy diószem reccsenve adta tudtára, hogy hová lépett. – Mintha nem is vadász lennék! – somolygott magában. Lehajolt és a csizma alól felszedte a friss diót, aminek szerette enyhén nyerses ízét. Útközben megkóstolt párat. Látta, hogy a szüretelők nem végeztek pontos munkát és akadt néhány fürt szőlő a sorok közt. A dértől megcsípett, szinte összeaszalódott szemek voltak a legédesebbek!
Már közeledett a házhoz és mint mindig, most is Zoli kutyája vette észre előbb, amit az ugatásból lehettet tudni. Messziről látta a kissé beszürkült deszkát, ami a hajlék nevét hirdette: ’Hollófészek’. Az elnevezést onnan kapta, hogy a környéken sok a holló, gyakran lehet hallani őket. Odaért a kerítéshez és a kutya már két lábra állt, farkcsóválva várta. A házőrző egy öreg, fekete, lomposszőrű óriás schnauzer keverék volt. – Kolbász, nyugalom! – jött ki Zoltán az ajtóhoz. Kezet fogtak és megpaskolták a vahúr oldalát. – Bejössz? – kérdezte Zoli. – Várj, valamit mondj már el nekem! Miért hívják ezt a kutyát Kolbásznak? Rajtad kívül senki nem ad ilyen nevet a kutyájának! – kérdezte nevetve Marci. – Hát kérlek, ez úgy volt, hogy idősebb korában került hozzám. Igazából kóborolt és mellém szegődött. Szelíd, de éhes kutyaként ismertem meg és épp egy darab kolbász volt nálam, amit neki adtam, Jött utánam mindenhová. Itthon volt még egy kis véreshurka, azt is megkapta. Innentől kezdve gyakran kapott ilyeneket és mivel nem tudtam a nevét, gyakran hallgatott a ’Kolbász’ névre, pedig ez csak annak szólt, hogy mit kap enni. Aztán ráragadt. Egyébként házőrzésre kiváló, de ezt te is tudod. Na, de gyere már be, mert hűvös van! – mondta Zoli sejtelmesen.
Bent már a faragott asztalon sült liba és újbor várta a vendéget. – Mivel Márton-nap van és ez a Te ünneped is, ezért szeretnék adni neked valamit. Fogadd el tőlem ezt a kis agancsnyelű szalonnázó bicskát! Barangoláskor, erdőjáráskor talán hasznát veszed. – mosolyogta Zoli. – Mi az hogy! Barátom, Te mindig meglepsz! Marci kezet fogott vele és megölelték egymást. – Tudod mit Zoli, én ezzel szeretnék enni! – jegyezte meg Marci.
Koccintottak egyet, majd ízlelve kóstolgatták a rozsdás hegy aranylevét és Szent Márton madarát…