Talán a hozzám hasonlóan figyelemzavaros emberek jobban érteni fogják az itt leírt élményt. A lényeg, hogy párhuzamosan olvasom Kittenberger Kálmán, Maderspach Viktor és Fekete István könyveit.
Az adott könyvek között napszakok és a házunk helységei szerint váltogatok. Az esti lefekvés után Kittenberger mesél nekem, a hajnali fürdőszobai tevékenység egy bizonyos részében pedig Maderspach Viktort kísérem egy medve vagy zerge nyomán, napközben, ha szünetet tartok a munkában, akkor a nappali kanapéján Fekete István veszi át a szót tőle. Eleinte túl könnyűnek tűnt a három szerző eltérő stílusában követni a történeteik folyamát, ezért megkavartam azzal, hogy Fekete István Kittenbergerről írt könyvét kezdtem el olvasni, így már nehezebb volt nem összekeverni, hogy most melyik szerzőnél járok éppen. De ment, ezért rátettem még egy lapáttal: negyedik szerzőként belekezdtem Damaszkin Arzén könyvébe, amelyben Kittenberger Kálmánnal első közös afrikai útjukról mesél. Szerencsére közben végeztem Maderspach Medve című művével, így megint „csak” három szerzőre kell figyelnem.
Két meghatározó élmény miatt írom le mindezt. Az egyik, hogy bár ezen szerzők könyveit olvastam régen, van, amit többször, és akkor is tetszettek, de most sokkal jobban lenyűgöznek a történeteik, kalandjaik és az a hihetetlen erő, kitartás, amivel túléltek számos rendkívüli helyzetet. Nem csak a konkrét életveszélyes szituációkról van szó, hanem a vadászat olyan módjairól és körülményeiről, amit ma már kevesen élnek át. Vándorlás Afrika szavannáin és őserdeiben, ahol nem csak a kafferbivaly, az elefánt vagy az oroszlán támadásaitól kell tartani, hanem a rosszul megtervezett útvonal és egyéb logisztikai hibák is jelenthetik az út és az élet végét. A téli Retyezáton is könnyen otthagyhatta valaki a fogát, ha nem volt birtokában a megfelelő túlélési technikáknak és nem ismerte fel az időjárás vészjósló előjeleit. Kittenberger maláriától betegen még elvonszolta magát vagy 100 kilométert mire ágynak esett, oroszlán is marcangolta egy darabig, míg végre sikerült lelőnie. Maderspach a hó fogságába esett a vadonban, máskor ellenséges katonai terültre került, amikor a háború idején is igyekezett bőgő bikát lőni. Azt külön nem taglalom, hogy Fekete István írásai miért nyűgöznek le minden alkalommal jobban, mint az előző olvasáskor, szerintem ezt mindenki érti.
A másik ok kicsit ellentmondásos, amiért lelkesen bújom ezeket a könyveket: rettenetesen irigylem őket, mert nekem nem lesz soha alkalmam ilyen szabadon vadászni, így marad a történeteik élménye.