Minden hónapnak megvan a maga szépsége, de ha a természet engedne ilyen ostobaságot, én állandóan áprilisban élnék!
Lehet ilyenkor tél, lehet nyár, eshet hó, és megörvendeztethet záporeső, fehérbe öltözik a gyümölcsfák többsége, virítanak a kora tavaszi virágok, zöldülnek a fák, a bokrok, a fű, dalra fakadnak a telelésből sorra érkező vándormadarak, kökényvirág nehéz illata üli meg a völgy alját… Minden gyönyörű!
A vadászatban azonban erősen holt idény ez. A disznót elvitte mifelénk a pestis, a malacos kocák védelmére a bőség éveiben is nagyon óvatos volt az ember. Szalonka vajon jár-e még? Április elején lehetne is mintát venni, viszont annak is inkább az avar-, víz- és földillatú március az igazi ideje. Róka van éppen, de ilyenkor kölyköt nevel, nem visz rá a lélek… Itt, Nógrádban a bakot még 15-e után is jobbára csak nézegetjük, mert elég gyakran le sem tisztít addig, nem hogy érett legyen az agancs.
Fentiek miatt választás elé kerültem: puska vagy fényképezőgép. A kettő együtt csak matematikai eséllyel működik, matekból pedig mindig én voltam a család szégyene… Úgyhogy a lövés csekély esélyére való tekintettel lemondtam a vadászatszervezéssel járó hercehurcáról. A teleobjektív a bakidény előtt még hasznosabb is lehet, mint a .30-06-os!
Egy hosszú, részben völgyzáró, részben a vasutat védő gátat választottam az esti séta céljára, ami mögül évekkel ezelőtt leengedték a vizet. Jó nádas élőhely lett, a vidrától a vaddisznóig sok mindenre ráláttam már innen. A rágások alapján a hódok is bevették magukat a területre, de ők még sosem kerültek elém.
Már kifelé menet találkoztam egy mafla tekintetű kis bakkal. Barkában volt, ha rendesen hegyezi is a füleit, egy kicsit azért fölé ért volna. Kint álldogált a mezőn, egy darabon még rá is tudtam cserkelni, de pár exponálás után persze észrevett.
Visszamentem a gátra, pár száz méterrel odébb a túlsó oldalán, a nád között három őzet vettem észre. Egy középkorú bak, szintén barkában, egy suta és egy gida álldogált a füzek között, aztán nem sokkal később megindultak a nádszegélyben. Kiszámítva, hová érkeznek, eléjük cserkeltem, előttem is mentek el, úgy jó ötven méterre. Készítettem is pár képet.
Később láttam néhány, a vonulásból érkező madarat, barna rétihéját és bíbicet ekkor az évben először, de a kakukk még nem szólt, és más vad sem került elém.
Otthon, a képeket képernyőn nézve tűnt csak fel, hogy a suta oldalán hatalmas seb éktelenkedik. Sakál? Kóbor kutya? Ki tudja… Nem hagyott nyugton a dolog, amint tudtam, újra kimentem a gátra… Addigra azonban a pár hektárnyi nádast csonkig égették! Ezzel ki is tavaszodott mifelénk…
