Részlet Széchenyi Zsigmond Năhar című kötetéből.
A gaurok párzási ideje a december–január hónapra esik, ez tehát már csak holmi „utóbőgés” időszaka. A vén bikák már nemigen tartózkodnak a tehenek társaságában, félős tehát, hogy a jelenlegi bikanyom is fiatalabb állat csapása.
Rendkívüli ügyességgel, bámulatos biztonsággal halad előttünk a három nyomkereső. Egynéhány kivételes „nyomozóművésszel” találkoztam Afrikában, hanem bízvást állíthatom, ez a három semmiben sem marad el afrikai kollégái mögött. Hiszen nem mondom, az ilyen nehéz testű állat nyomát, főként mikor csapatban jár, aránylag könnyű követni. A talaj azonban oly száraz, az aljnövényzet helyenként oly tömött, hogy mégis alaposan próbára teszi a nyomkövető munkáját.
Indulásunk előtti meglepetésemet, legújabb vadászcimborámat, a francia borost csak most érek rá kissé szemügyre venni. Eddig sötét volt, a hajnal csak most húzta le őkelméről a leplet. Izgatott kis embernek látszik. Hol emide fordul elefántja hátán, hol amoda, kérdésekkel ostromolja a mellette ülő vadászmestert, ki alig győzi csitítgatni. Egy-egy hangosabb szavából úgy veszem ki, hogy vadászathoz nem sokat tud Sobriquet úr. Reméljük, borai közt otthonosabb.
Hogy mennyire élvezem ezt a kirándulást, ezt a fenséges őserdőt, ezt az első, valóban dzsungelszerű dzsungelt, azt ki sem tudom mondani. Bárcsak idekint maradhatnék hát néhány napig, sátorban tanyázhatnék, komolyan vadászhatnék ezzel a három kontyos hajúval – Sobriquet úr nélkül. Csak legalább eszembe ne jutna minduntalan: odalent a völgyben várakozik az udvari autó, estére már a Government House-ban kell vacsorázni, sőt utána valószínűleg holmi kétségbeejtő estélyen kellemeskedni...
Hegyes-völgyes az erdőség, még elefántjainkat is jól megszuszogtatja. A szép, lombos rengeteget, melynek sűrű mennyezetét csak imitt-amott nyilazza át napfény, hellyel-közzel bambuszcsoportok, majd ismét alacsonyabb lombsűrűk váltják fel.
Jó másfél órája tartjuk már a nyomot, hanem a jelek egyelőre még nem mutatják, hogy a vadat közelítenők.
A hajnalban észlelt többféle állathang ellenére majmoknál meg néhány dzsungeltyúknál egyebet nem is láttunk még.
Most azonban, úgy látszik, komolyodik a helyzet. A nyomozók, tenyerükkel szájukat kopogtatva, fokozott csendre intenek. Jelbeszéddel magyarázzák, hogy a gaurnyomokban mutatkozó hullaték már nem olyan hideg, mint az eddigiek voltak. Melegednek a „tehénlepények”, nyilván közelébe értünk a csordának.
A szellő járása kifogástalan, éppen szembe lengedez. Scindia már előzőleg elmagyarázta, hogy a vad megpillantásakor a nyomozók hasra vágódnak, a mahout azonban továbbhajtja elefántját a vad felé, mely – amint már említettem – hozzászokott az elefánttal való találkozáshoz. Mihelyt azt akarom, hogy Mainah álljon meg, csak érintsem meg az előttem ülő mahout vállát, ő majd lábának gyenge nyomásával lefékezi az elefántot. Amennyiben pedig a gaur érdemesnek mutatkozik, gyújtsak oda bátran. Fődolog, hogy mindnyájan a legnagyobb csendben maradjunk, s hirtelen mozdulattól a lehetőség szerint óvakodjunk. Mihelyt a gaur észreveszi tévedését, menten elugrik.
Most valamivel ritkásabb az erdő, ellátni benne vagy száz lépésig. És alig néhány perc múltán, még mielőtt magas kilátóhelyünkről bármit is észrevettünk volna, hasra vágódnak előttünk a nyomozók…
Fektükben mutogatják, hogy csak tovább, ott a vad előttünk…
Látjuk már mi is. Az erdő mélyének félhomályában bivalyszerű, nagy fekete állatok mozgolódnak. Elfelé tartanak, egyelőre ránk se hederítenek, lassan, legelgetve vonulnak.
Az utasításnak megfelelően, lehetőleg mozdulatlanul kucorgunk a matracon. Elefántunk, Mainah azonban továbbra is sans gêne recsegteti az ágakat, nagyokat nyög-szuszog, korgatja gyomrát. Közben pedig állandóan közelíti a gyanútlanul ballagó gaurcsapatot.